Ági és Lajos kezdetben csak egy teleknek és hétvégi háznak szánták a mesebeli kuckót, amely az évek során a nagybetűs Otthonná vált számukra…
Vendéglátónk Erdőkertes egy csendes mellékutcájának legzöldebb portája előtt parkolt le az autóval. A kerítést örökzöld, boltívesre nyírt sövény helyettesíti, a zöldre festett lécekből készült ajtón piros bogyós koszorú hívogatja a látogatót. Amikor beléptünk rajta, alig akartunk hinni a szemünknek: mintha egy film mesebeli kertjébe érkeztünk volna! Mindenütt bokrok és krizantémok váltogatták egymást, így egy percig sem unatkozott a szemünk, amíg a kanyargó ösvényen a nagy teraszos, zöld faházhoz értünk. A háttérben susogott a fenyves, a mécsestartókban pislákolt a gyertyaláng, az adventi dekoráció pedig valódi csodákat ígért.
– Mind a négy évszakot imádom itt, még a telet is, a maga nehézségeivel együtt. Kár, hogy nem akkor jöttetek, amikor havazik, mert olyankor igazán gyönyörű minden – kezdi Ági, a ház asszonya. – Akkor is tél volt, amikor tizenkét éve megvettük a telket. Térdig ért a hó, egyszerűen gyönyörű volt! Szerelem első látásra… Az, hogy a sok gödör miatt mennyi dolgunk lesz vele, csak azután derült ki, hogy a hó elolvadt. Akkoriban még birkák legeltek a szomszéd telkeken, és folyamatosan fújt a szél, mert még kicsik voltak a növények.
Aztán, ahogy a három gyermek taníttatása mellett összegyűlt egy kis pénzünk, úgy épült és szépült lépésről lépésre a ház, a kert és a berendezés. Legelőször egy kölcsönkapott lakókocsi állt csak a telek elején, amire építettünk egy nádtetőt, és készítettünk hozzá egy beüvegezett előteret. Később egy kedves barátunk örökölt egy telket, és felajánlotta, hogy ha le tudjuk bontani, akkor nekünk ajándékozza a rajta álló faházat. Tulajdonképpen így kezdődött ennek a háznak a története. Nagyon sok munka volt vele, amit a párom mind a saját két kezével végzett: ő építette fel újra, kívülről és belülről is leszigetelte a falakat, lefektette, majd lecsiszolta a bontott parkettát. Csak a tapétázáshoz és a hidegburkoláshoz hívtunk szakembert.
A cserépkályha egy pesti lakásból van, egy hirdetésben találtunk rá, amiben azt írták, hogy ha valaki hajlandó lebontani, akkor ingyen elviheti. Mi újra felépítettük, és azóta is nagy hasznát vesszük: reggelente begyújtunk, és ha délelőtt még rádobunk egy-két hasábot, akkor reggelig tartja a meleget. A hűvösebb időszakban ebben a kis kuckóban indítjuk a napot a reggeli kávéval, aztán amikor jön a tavasz meg a nyár, kiköltözünk a kertbe és a teraszra.
Később még tovább bővült a ház: a tárolót összeépítettük a régi faházzal, így alakult ki a vendégszoba és a jelenlegi nappali, amelynek az ablakából látszik az erdő. Gyakran meglátogatnak minket a barátaink, és tudtuk, hogy lassan a három gyerek is párra lel, aztán jönnek az unokák, úgyhogy kellett a hely. Mindig az volt az álmom, hogy legyen egy akkora asztalunk, ami mellett mindannyian elférünk, és idén tavasszal ez is teljesült. Végigjártuk a megye összes lakberendezési boltját, ám végül a szomszéd városka apró bizományijában találtuk meg a tökéletes bútorokat. Ahogy beléptünk, Lajos meglátta az asztalt és a székeket, én meg ezt a gyönyörű komódot. Szeretem a természetes anyagból készült, például a fonott és a régies bútorokat… A csipketerítőimre, a függönyeimre is vigyázok, az ünnepekre pedig a régi díszeket veszem elő, mert szeretem a hagyományokat. A hivalkodó, cifra dekoráció helyett a visszafogott, egyszerű stílus áll közel a szívemhez.
Fotók: Gunics Dóra
