Raktárból édes otthon

Vendéglátó háziasszonyunk eredendően színházrendező (néhány hónapja a Merlinben aratott sikert), kiváló otthonteremtő (nemrégiben láthattuk „érzelmes minimál” stílusban berendezett otthonát), azt pedig, hogy a lakberendezéshez is adatott neki tálentum, a sajátjuk mellett lévő másik lakásuk bizonyítja. Ahogy otthonuk bemutatásánál már láttuk, az Aradról áttelepült Adina és angol – eredendően régiségkereskedéssel foglalkozó – férje, Matthew a ma oly divatos „minimálnak” nem éppen a trendi értelmében rendezkedett be, inkább a szabadabban értelmezett „kevés bútor, sok érzelem” jegyében válogatták össze tárgyaikat. Hasonlóan tettek a bérbe adott szomszéd lakással is, amelyet egy kedves amerikai fiatalember vett ki, s mondhatjuk: nagy kedvvel él benne. Pedig Jamesnek a lakásválasztás nem kis feladatot jelentett, hiszen az ő szemszögéből nézve „tengerentúli” utazás végén nemcsak önmagának, hanem mindvégig a gazdival tartó cicájának is jó lakhelyre kellett lelnie. S ahogy az már a „cicás mesékben” lenni szokott, az út végén ott várakozott a jutalom: az igencsak megszeretett új otthon. A „szeretés” oka hasonló ahhoz, ami Adináéknál: a VI. kerületi, udvari lakás. Hogy miért? Mert a ház – idegenek számára is érezhetően – jó kisugárzású, mert a lakásbelső szokatlanul magas mennyezettel koronázott, mert ráadásként, s ugyancsak ritka módon, boltíves is, mert vastag, rakott falai romantikus hangulatot árasztanak, s mert a sok fényt adó, mély és magas ablakai kuriózumszámba menően szépek. Ráadásképpen pedig mindehhez sajátságos módon gondozott, egyszerre rendezett és vadregényes kert tartozik, ami elsősorban a világjáró cica számára teremt paradicsomi állapotokat. Szóval ennek a VI. kerületi udvari létnek meséje, íze és illata van. Pedig az erényei révén mára kuriózummá nőtt lakás eredetileg egy régi műhely raktára volt. Sok otthonkeresőre már ez elrettentően hatott volna, nem így vendéglátóinkra, akik nyitott, világlátott emberek lévén inkább különleges lehetőségeket tartogató helyként értékelték a mások szemében esetleg érdektelen „udvari lakást”. Adináék viszont nem azt látták, hogyan nem lehet „hagyományosan jól” berendezni az itteni tereket, ellenkezőleg: ők trambulinnak érezték azok szokatlan voltát, és ebből erényt kovácsoltak. Így hát a lakás belsőépítészeti stílusát a maradék ipari jelleget mutató műhelyhangulat határozta meg. Ennek legjellegzetesebb eleme a gyönyörű, kőből és téglából rakott fal, amiről házigazdáink eredetileg nem is tudtak. Csak amikor belevágtak a felújításba, figyelmeztették őket a szakemberek, hogy egyrészt a padló alatt lévő, régi, esetleg gombás, fertőzött földet ki kell takarítani a térből, másrészt a vakolatot a tégláig le kell verni, ugyanezen okból. Amikor vendéglátóink meglátták a vakolattól megfosztott falat, azonnali döntés született: így kell hagyni, pucéran. (A végeredmény élvezetében talán csak az zavarhatja a mindig egyedit alkotó Adinát, hogy a véletlenek egybeesése folytán így kissé „trendi” lett a lakás.) A váratlan ajándékként felbukkant fal után a romantikusan mély ablakpárkányok következtek, s bizony megkérték a magukét: a süttői mészkőből készült méretes könyöklőket. A kérdés csak az volt, hogy a fényesre csiszolt, vagy a lyukacsosan hagyott, vágott oldaluk kerüljön-e felülre. Minthogy a rakott fallal az szervesül a legkönnyebben, Adináék a természetesebb változat mellett döntöttek. De mert a házaspár nem kedveli a „vegytiszta” megoldásokat, már a belsőépítészetbe is beloptak egy kis kakukktojást: mintegy az „ipari” jelleg ellenpontjaként a lakás csaknem egészét – beleértve a konyhát is – parkettával burkolták. Ám mert pontosan érezték, hogy a raktárból lett enteriőrt nem a filigrán elemek jellemzik, nagy lapokból álló fajtát választottak. Adina bevallása szerint amint meglelték a stílust – ipari, minimál, természetes -, már nem volt nehéz a berendezkedés: a lakás adta magát. Pontosabban hozta az ötleteket, a megoldásokat. Amibe persze belesegített a felújításban részt vevő szerelő is, amikor időről-időre megkérdezte: no és hol áll majd a tévé? Hol lesz a telefon? Így hát a megbízók kénytelenek voltak előre végiggondolni, mi és hova kerül majd. Úgyhogy mire elindultak bútort vásárolni, nagyjából már tudták, miféle dolgokra lesz szükségük. Az első, minden továbbit befolyásoló nagy fogás a szentendrei „antik tüzép” egyik raktárában fellelt, különleges virágtartó volt. A furcsa, kissé romos darabot a férj fedezte fel, ám amikor azt kérdezte: „mit szólnál, ha ebből könyvespolcot csinálnánk?”, felesége gondolkodás nélkül felelte: „rendben van”. Hogy aztán a varázslatos, furcsa szerzetből „hifi-állvány” is lesz, azt akkor még senki nem tudta. Azt viszont igen, hogy az ódon hangulatú, boltíves nappaliba némi modern berendezés is kell. A maiságot elsősorban az IKEÁ-s kanapé képviseli, no meg a galéria alatt megbújó társalgósarokban álló régi karosszék grafitszürke kárpitja, amihez hasonlót korábbi korokban biztosan nem láttunk volna rajta. De mert az érzelmes minimált kedvelőknél a modern sem vegytisztán az, a sarok egy szép, festett ládát és egy fekete biedermeier szekrényt is kapott. A lakók, lévén szakemberek, jól tudták persze, hogy a könyvespolccá lett virágállvány és a festett láda jómódot mutató parasztbútor, míg a „bíder” szekrény polgári darab, ám mit tehettek, ha egyszer olyan jól illettek egymáshoz: összeengedték őket. Ez annál kevésbé okozott gondot, mert céljuk eleve a szándékolt eklektika volt. Az, amelyben a házigazda világából származó régi darabok keverednek a mai tárgyakkal, bútorokkal. Persze a régiségpiacokon, raktárakban fellelt darabok nem mindig kielégítő állapotúak, olykor felújításra szorulnak. Ilyenkor a színházrendező Adina nekilát és ragaszt, csiszol, fest. Soha nem fedi el, nem hazudja le az eredetit, nem ken rá „színházi sminket”, egyszerűen csak megmenti magának, maguknak. No meg egy kedves, tengerentúlról érkezett fiatalembernek, és az ő világlátott, boldog cicájának.