Gödöllő a múlt század első évtizedeiben a fővárosból kitelepülő művészeknek és értelmiségieknek köszönhette első felvirágzását. A város azóta presztízsével együtt a népi építészet és kultúra szecessziót idéző megnyilvánulásait is megőrizte. A Gödöllő határában álló, romos parasztház felújításakor az új tulajdonosokban sem merült fel a bontás lehetősége.
Helyrehozták inkább és kibővítették a vályogépületet, amelyet kizárólag természetes anyagok felhasználásával tettek újra lakhatóvá. Egyes térképeken már nem is szerepel a városszéli utca, amelynek az egyik utolsó házát vásárolta meg a fiatal házaspár. Az utca felől hosszan hátranyúló telek végében erdő, azon túl a jellegzetes gödöllői dombok látszanak. Átmenő forgalom szinte nincs, a hely békés, csendes, már-már falusias hangulatú. Ezek döntötték el a kérdést, amikor vendéglátóink a romos állapotú vályogház megvételét és rendbehozatalát latolgatták. Történetük sok fiataléhoz hasonlít: közös életüket lakótelepi garzonban kezdték, majd albérletek követték egymást, és csak lassacskán értek meg egy önálló kertes ház megszerzésének feltételei. Nyugodt környezetet akartak teremteni kisfiaiknak, ahol a város ártalmai és veszélyei nélkül élvezhetik első éveiket. Legutóbb pedig néhány itt töltött év tapasztalatai alapján újabb lépésre szánták el magukat: egy alig ötven lakosú cserháti faluban tervezik egy, a mostaninál sokkal kisebb, szalmafalú ház felépítését. Legszívesebben már holnap költöznének is, pedig nem mondhatják, hogy itt rosszul éreznék magukat, hiszen otthonukat minden szempontból saját elképzeléseik szerint alakították ki.
A kert utca felőli végében álló vályogház alapos felújításra szorult. Bővíteni is kellett, beépíteni az oszlopos tornácot és a tetőteret. A család igényeit azonban még így sem elégíthette volna ki, ezért hátrafelé is megtoldották az épületet. A konyha-étkező terét téglából építették, és innen is vezettek lépcsőt a felső szintre. A tervezéshez az ökoház-építésben jártas építészt, Nagy Gábort kérték fel. Alapos előtanulmányok alapján terveztették meg a ház fűtési- és vízrendszerét. Bár egyikük sem szakmabeli, mindketten a környezetvédő életmód elkötelezett hívei. Az előző otthonukban bevált módszert alkalmazták itt is: padló- és falfűtést szereltettek fel. A padlófűtést csak temperálásra használják, hogy ne legyen kellemetlen a mezítlábas járkálás, az igazi meleget a falfűtés adja. A szereléskor előrelátóan fotókat készítettek a fűtéscsövek helyzetéről – igaz, ma már egy speciális hőpapír is pillanatok alatt megmutatja, hol nem szabad szöget verni a falba. Hasonló tudatossággal használják a vezetékes és a természetes vizeket is. Az esővíz az ereszcsatorna nélküli tetőről egy kavicsos mederbe, majd a fúrt kútba jut, lágyítva annak szikes vizét. A túlfolyó vizet egy aknába vezetik, amelynek készlete a kert locsolását oldja meg. A fürdőszoba melletti szauna merülőmedencéjében pedig szintén friss kútvíz gondoskodik a felfrissülésről – a ház kellős közepén. Természetességre törekedtek a burkolatok kiválasztása során is. Sikerült megmenteniük az utcai szoba eredeti hajópadlóját, és hasonló burkolatot kaptak az emeleti szobák is. A többi helyiségbe fővárosi házak bontásából vásárolt padlástéglát rakattak. A természetes állapotában törékeny, porózus anyagot matt lakkal kezeltették és színesre festették. Egy díszletfestőt, Kelemen Csabát sikerült megnyerniük erre a munkára, aki csapatával egyenként „antikolta” a téglákat, mediterrán padlócsempe-hatást keltve ezáltal.
Szintén bontott épületekből származik a sok, régi gerenda, amelyekkel az ajtókat szegélyezték s a mennyezetet burkolták mindkét szinten. Bontott téglából készült a konyhabútor szerkezete is, terméskőből a kemence burkolata és régi deszkákból a lépcső, valamint egyes falrészeken a lambéria. Mivel sehol sem találtak derékszöget a házban, a különböző síkok és anyagok esetlegesre sikeredett találkozásának álcázására cselhez folyamodtak: több mint egy kilométer kötelet használtak fel az illesztések körberagasztásához. Ez a megoldás fokozza a díszletszerűséget: mintha a belső tér egy minden részletében gondosan tervezett, színpadi látvány része lenne – mondjuk egy mesejátékhoz. Ehhez járul az épület kertre néző végét lezáró üvegfal fa-fém dísze, az étkező fölötti üvegfödém és minden fafelület, így az ajtók színes antikolása is.
Nem szokványos a helyiségek beosztása sem. A beépített tornácot előszobává változtatták, kényelmes ülő- és pakoló-bútorokkal, népies dekorációval. Az utcai szobát nappali-dolgozónak rendezték be. A régi komód számítógépes asztallá vált, a faragott szekrényekben iratokat tárolnak. A házaspár kedves barátja, Mihály Péter, az Aranyfotel tulajdonosa ajándékozta esküvőjükre az itt elhelyezett terebélyes fotelt, amelyhez kanapét társítottak. A ház középső, „vizes” traktusában helyezték el a fürdőszobát, a szaunát és a jacuzzit, de itt bújtatták el a kazánházat is.
Vendéglátóink a népes család és a kiterjedt baráti kör kényelmét és igényeinek kiszolgálását tartották a legfontosabbnak a berendezés megtervezése során. Évek alatt tapasztalták meg, hogy kizárólag az emberi értékek a fontosak, a tárgyak csak az élet kellékei. Ha elköltöznek, bútoraikat is szívfájdalom nélkül hagyják majd itt. Addig is szívesen használják társaságban a medencét, a nyári konyhát és a borospincét a házon kívül, a szaunát, a látványosan körbeépített, sokszemélyes jacuzzit és a darts pályát pedig a házon belül.
Még sörcsapot is építettek a konyhapultba, és nagyobb vendégségek idején a közeli kocsmából kölcsönöznek hozzá hordót. Gyakran befűtik a kemencét, amelyet a jacuzzi és a konyha között helyeztek el. Különösen zamatos ételek készülnek benne, a ropogó tűz látványa pedig mindkét oldalról élvezető. Különösen télidőben idilli a kép, amely a készülő sütőtök illatával és a gyerekek zsivajával válik teljessé.
