Milyen érzés egy századfordulós budai ház legtetején lakni? Hogyan határozza el valaki, hogy lakhelyül választja a ház hatodik emeletén lévő kupolát? És hogyan rendezi azt be? Mindezekre Mária, a sokáig külföldön élő, s a közelmúltban hazatelepült vendéglátónk válaszol.
A lakáskeresés akkor kezdődött, amikor a család elhatározta, hogy hazatelepül Amsterdamból, de a dolog több szempontból nézve sem volt egyszerű. – Olyan lakást kerestem – kezdi a történetet Mária –, amely lendületes egyéniségű, színészpalánta lányom fiatalos, extravagáns elképzeléseinek éppúgy megfelel, mint a magam jóval konzervatívabb ízlésének. Jobb híján az interneten kezdtem kutakodni, s magam sem hittem a szememnek, amikor megláttam ezt a beépített kupolát, amely eredetileg irodának készült, ám lakásnak is tökéletesen megfelel. Ráadásul Budának azon a részén van, amelynek a közlekedése is kitűnő. Ez szinte meghatározó szempontunk volt, lévén mindketten színházi emberek, akik a próbák és az esti előadás közötti időtartamot nyugodt, feltöltődésre alkalmas lakásban szeretnék tölteni.
Úgy vélem, mindannyiunknak van olyan élménye az „otthonról”, amelyet szeretne megvalósítani. Nos, ez nálunk sajátosan alakult. A lányom öt-hat éves korában az Amstel folyóra látott rá hatodik emeleti lakásunk ablakaiból, majd tíz évesen a hatalmas üvegablak elé húzta az ágyát a tizenharmadik emeleti szállodai szobánkban, amely aktuálisan Sao Paolóban volt. Azóta is szeret nagyon magasan lakni, ahonnan bizonyos távolságtartással szemlélheti, hogyan zajlik „odalent” az élet. Ezzel szemben jómagam az utóbbi években Amsterdam külvárosában, kertes házban éltem, s kitekintve az ablakon mindig a természet közelében éreztem magam. Itt nem tartottak szemmel a kíváncsi szomszédok, és nem zavart senkit, ha hangosan hallgattam Rahmanyinov zenéjét.
Szóval, amikor rátaláltam erre a hirdetésre, azt mondtam a lányomnak: bingó! A teremszerű méretek, az íves formák azonnal elbűvöltek bennünket, amikor személyesen is megismerhettük a lakást. A kör alakú, kétszintes lakás alsó szintjén a 13 méter hosszú és 15 méter széles térben foglaltam össze a konyhát és a nappalit, s ehhez csatlakoztattam a jóval kisebb körívű étkezőt és vele átlóban a hasonló méretű dolgozót. A ferde falsíkú, szeparált helyiségekben pedig a háló, a fürdő és a szauna, valamint a kamra kapott helyet.
A második szint, a lányom lakrésze még különlegesebb, oda a falívet követő vaslépcsőn jutunk fel. A két szintet hermetikusan el is zárhatjuk egymástól a padló szintjén kialakított, mozgatható zárószerkezettel. A valamivel kisebb alapterületű második szint nagyobb részét a nappali foglalja el, amely egyúttal háló is. A lányom imádja a hatalmas, kör alakú kanapét, amelyről, ha föltekint a kupola felülvilágítójára, akkor az égbolt színeiben, ha oldalt, a hajóablakokon pillant ki, akkor a budai hegyekben gyönyörködhet, vagy lefelé nézve az utcán zajló élet látványát élvezheti. Az alkóvszerű, ferde falsíkú helyiségeken pedig a vendégszoba, gardrób és a fürdő osztozik. Nem kis fejtörést, ám annál nagyobb örömöt okozott a terek berendezése: minthogy szinte minden helyiség ívelt vonalú, így valamennyi bútorunk egyedi tervezésű és kivitelezésű. A lányommal közös álmainkat Hágai Katalin, az Operaház magántáncosa, aki szakképzett lakberendező is, remek fantáziával, ízléssel valósította meg. Az ő tehetségét dicséri a magasfényű, bordó konyhabútor, amely elegáns megjelenése mellett számos praktikus ötletet is rejt. Például az étkezőpultot úgy tervezte meg, hogy használat után magába a konyhabútorba visszatolva teljesen eltüntethető. A többségében beépített bútorok szintén az ő tervei alapján készültek. A színválasztásnál pedig arra törekedtünk, hogy ne harsány, hanem kellemesen színes pasztell árnyalatokat használjunk. Mindent összevetve nagyon szeretünk itt lakni. Úgy érezzük, hazataláltunk.
