A riport egyik mottója: tárd ki az ablakod! A másik: állj meg minden kitárt ablak előtt! Az embert ugyanis, ha elég nyitott, s áll elébe – ablaknak és helyzetnek -, bárhol várhatja jótékony meglepetés.
Korábban már megismerkedtünk „Szentendre egyik gyöngyszemével” a cikk szerzője által csak Rómeó és Júlia háznak becézett bájos épülettel. A mese egy nyitott szárnyú ablakról, a mögötte serényen „szakácskodó” Patai Lászlóról és neki „kuktáskodó” Bencze György barátjáról, valamint a cikk írójáról és annak párjáról – kik utcai bámészkodókként jelentek meg a képben -, nem utolsósorban pedig egy kupica mézes pálinkával megtámogatott invitálásról, s a frissen született barátságról szólt. Mint látjuk tehát: nyitott ablakok és nyitott emberek nélkül ez a kétrészes riport nem jöhetett volna létre. – Miként alakult ennyire mássá a ház fönti részének stílusa, hangulata? Hiszen mindkettőt te tervezted, te rendezted be – kérdezem Patai Lászlót. – Hogy akkoriban volt-e ebben tudatos elem, ma már nem tudom – mondja házigazdánk -, de ha meggondolom: mindenképpen különbséget kellett tennem. Az emeletet ugyanis a privát szférára igyekeztem „belőni”, a földszintről viszont tudtam, hogy ott emberek jönnek-mennek majd. Akár mert itt dolgozunk éppen, akár mert – mint tegnap este is, aminek a romjait látod – születésnapot, vagy bármi más ünnepelhetőt ünnepelünk. Fönt tehát szeparált, intimebb teret kellett létrehoznom, amit már a sötétebb színek is jeleznek. Az emelet bensőségesebb tere szinte „ránk borul”, s azzal, hogy a mennyezet gerendázatot és faborítást kapott, csak még zártabb lett a belső. A fönti világ valójában a lelkemnek egy nyugalmasabb, meleg hangulatú táját képviseli.
– Ez azt jelenti, hogy saját vonzalmad inkább ehhez a bensőséges világhoz, semmint a vendégeknek szóló „old-modernhez” áll közelebb? – Így igaz, de az ember nem úgy rak össze egy házat, hogy minden sarka róla szóljon. Nem remeteként létezik, tehát a családja mellett azokra is gondolnia kell, akik időnként felkeresik, meglátogatják. Ezért az alsó tér a külvilágról, a barátságról szól, s közel sincs olyan intimitással, privát légkörrel megtöltve, mint a fölső, ami a családról, rólam, sőt, nekem beszél. Ezt a melegebb hangulatot teszi még dominánsabbá az a török majolikából 1973-ban készített, gyönyörű kályha, amit egy barátomtól vásároltam. A Grassalkovich kastélyban dolgozó egyik restaurátor hozta rendbe, amit tudok róla, azt tőle tudom, például, hogy talán ha három példány lehet belőle. Az Andrássy úti palotákban álltak ilyen csodák, ám az államosítás után, amikor földarabolták a lakásokat, ezeket baltával szétverték, és darabokban hajigálták ki az ablakon.
– Fűt is, vagy csak látványra ilyen lenyűgöző? – Mi az, hogy fűt?! Azzal, hogy Hartmundt tűzteret építettek bele, ez a gyönyörűség technikailag jócskán megelőzte a korát. Nem úgy fűt ugyanis, hogy belepakolom a fát, és a tűztől fölmelegszik a csempe, hanem hogy alul egy fémdob beszívja, fölül meg kifújja a levegőt, amit nem másképp hívnak, mint hőlég-befúvásnak, ami még ma is ritkaságszámba megy. – Hogyan telepítetted át ide? – A barátomnál szétfűrészelték cirka hetven-nyolcvan darabra, nálam meg összerakták. Ez az elképesztően gyönyörű darab az otthonunk melegének a jelképe, meghatározó eleme lett. Hiszen ha begyújtom, nemcsak azzal kelt jó érzést, hogy hőt áraszt, hanem azzal is, hogy ott világlik benne a fény, a tűz. – Padlóban is nagyon otthon vagy: odalent a bontott tetőcserép, itt meg ez a ragyogó sötét csoda! Ami, megjegyzem, elég merész.
– Az őszinteség azt kívánja, hogy bevalljam: és nehezen is tisztán tartható. De olyannyira tetszett ez a szinte feketébe hajló mélybordó, hogy nem tudtam ellenállni neki. Ilyet manapság már csak régi kastélyokban látni, ahova annak idején még Brazíliából, Spanyolországból, Portugáliából szállították a sötét fákat. A tágas terekben nem tett semmit, ha kicsit szűkebbnek látszottak, ráadásul a padló fényezéséhez kellő számú személyzet is rendelkezésre állt. Nálunk ugyan kicsi a tér, de a falszín és a mennyezeti faburkolat már amúgy is megteszi a hatását, ezt a fekete legfeljebb kuckósabbá teheti, tovább zsugorítani már nem tudja. – Az egész fönti részt valamiféle lakkozott ékszerdobozkának érzem. – Egy ideális „ékszerdobozhoz” képest persze kicsit üres, lakásnak viszont pont jó; nincs túlbútorozva. Az íróasztalt vagy tíz éve egy idős házaspártól vettem. Nem tudom, milyen korú lehet, stílusa szerint a barokkból fordul át rokokóba. Az előző gazdái ezen tartották a virágaikat, amitől felázott, szétrohadt, én úgy mondom: „megpunnyadt” szegény. Ez is, mint a többi darab, elkerült egy asztaloshoz, akinek sikerült olyan ügyesen felújítania, hogy egyrészt színeiben tükrözze az egész fönti egységet, másrészt hogy kevesebbe kerüljön, mint egy design-íróasztal, ami pedig közel sem hordozza azokat az értékeket, mint egy sokat megélt, idős darab. A háromegységes ónémet lóca és az előző cikkben már látott „korai funkci-kanapé” annak köszönheti a szokatlan bőrborítást, hogy volt mihez nyúlnom, hiszen én alapvetően bőrdíszműves vagyok. A gyöngyház berakásos asztalka talán száz-százhúsz éves lehet, s az a különlegessége, hogy finom rajzolatú mintázatát rézzel kontúrozták. Idefönt szinte minden sötét, de ez nemhogy zavarna, inkább kedvemre való. A pici rézszobrok, a csillogó lámpák és üvegek, no meg a gyönyörűségesen áradó napsugarak éppen annyira fényesítik fel és cizellálják ki a sötétbe hajló belsőt, amennyire nekem kell.
