Nemegyszer találkozhattunk az elmúlt évtizedekben különféle művészeti alkotások átirataiban a „vasútállomás fílinggel”; talán elég csak a ma már klasszikusnak számító Szigorúan ellenőrzött vonatok című Forman-film világát felidézni.
Az épületet 1913-ban, a Monarchia jellegzetes vasúti stílusában emelték, majd 1977-ben, a szárnyvonal felszámolásával egyidejűleg bezárták. Az apró ház azonban szinte változatlan állapotban ma is áll, sőt, szerencsére a „legjobb egészségnek” örvend. Mindez mostani gazdáinak köszönhető, akik jó érzékkel ismerték fel a benne rejlő lehetőségeket, s a kiváló külső és belső tulajdonságokkal megáldott házat – némi átalakítás után -hétvégi pihenésre használják. A festői szőlőhegyek lábainál ideális ehhez a helyszín, a legközelebbi falu körülbelül két kilométerre van innen, így a táj nyugalmát csak a naplemente után előbújó őzek, rókák, vagy egy-egy borz zavarja meg.
– A lakás, a környezetünk személyiségünk kiterjesztett folytatása, annak tárgyiasult, látható része – kezdi a házhoz fűződő kapcsolatáról, az ide került bútorokról szóló vallomását házigazdánk. – De miként a személyiségünk sem homogén, hanem számtalan rétegből épül fel, úgy tárgyaink is változatosak, eklektikusak. Néha csodálkozunk, hogy az álmainkban milyen össze nem illő tárgyak, személyek, helyszínek keverednek. Ez a ház is olyan, mint egy sajátos álom: a mi személyiségünk tör elő benne.
A háztulajdonos „álmában” olyan bútordarabokkal, tárgyakkal vette magát körül, amelyek emlékeinek meghatározó elemeit képezik. A legidősebb darab (ha nem számítjuk a környéken talált hatezer éves kőbaltákat és kerámiaedényeket) egy több mint kétszáz éves szék, a legfiatalabb a most elkészült, erősen funkcionális munkaasztal. A két szélsőség között szinte minden kor képviselteti magát: a klasszicista mennyasszonyi láda, a fekete, biedermeier óra, az eklektikus konyhaszekrény, a kispolgári falvédőgyűjtemény, vagy az 50-es évek bornírtságát idéző szocialista brigád-ajándék váza.
– Nem kell szégyellni, hogy a múltunkban számtalan réteg, különböző értékű elem rakódott egymásra – mondja a háztulajdonos, aki inkább érzi otthon magát ezek között a hol ősei erőfeszítéseit, hol tévedéseit tükröző tárgyak között, mint egy esetleges vegytiszta stílusú otthonban, amit sokkal inkább kiállításnak érezne.
Persze a tárgyak mellett magának a nekik otthont adó épületnek, az egykori vasútállomásnak – vagy régiesen szólva az indóháznak – is varázslatos a hangulata. Ez az a hely, ahol gyerekkorunkban izgatottan vártuk az elutazást, egy kezdődő kaland első pillanatait, vagy vártunk valaki megérkezésére; ide futott be a gőzparipa, az elemi, ősi erőt sugárzó vasszörnyeteg, de az állomás a messzeségre nyíló ablak is, találkozási pont a nagyvilággal. Mindezek miatt a mai tulajdonos is nagy örömmel „csapott le” az épületre, amikor hírül vette, hogy eladó, és szívesen áldozta könyve honoráriumát a vételárra. Ó, boldog idők, amikor egy könyv honoráriumából még házat lehetett venni! Ráadásul nem is akármilyet; indóházat!
