Bozsik Yvette a hazai művészeti élet rendhagyó alakja. Szabályokat nem tűrő, erős egyénisége nem csupán koreográfiáira, táncegyüttesének eredeti és nagy port felkavaró előadásaira, hanem közvetlen környezetére, otthonára is rányomja bélyegét. Férjével, Novák Erik festőművésszel és néhány hónapos kisfiával nemrégiben költöztek a pestkörnyéki házba, melynek berendezése otthonos, miközben igazán nem mondható köznapinak.
– Táncosnőként mennyire van rád hatással, hogy hol folyik a játék, milyen a színpad, a tér, a díszletek? – kérdezem a művésznőt. – Nem táncosnőként, hanem inkább koreográfusként tudok csak erre válaszolni. Bár mindig díszlet-, jelmez- és világítástervezővel dolgozom együtt, én mindig előre látom, milyen környezetben játszódik a darab. Hihetetlenül fontos számomra ugyanis, mit látunk a színpadon, Konkrétan nem tudom meghatározni, pontosan milyen legyen a díszlet, de nagyjából érzem a teret, a színeket, a táncosok ruháit, sőt, hajviseletét is. – Ezek nyilván már meghatározzák a darab jellegét. Mindehhez azonban nemcsak tehetség, de tapasztalat is kell. – Már nagyon korán egy képzőművésszel kezdtem együtt dolgozni, és ez a fajta látásmódom később is megmaradt. A film, a képzőművészet is erősen hatott rám, ezért is foglalkozom nem csupán táncdarabokkal, hanem táncszínházzal is. Ott a tánc és a látvány szinte egyenrangú. – A látvány itt, a lakásban is ennyire fontos? – Igen, bár sajnos ebben a pénz is szerepet játszik. Művészetcentrikus vagyok, de azért lényeges, hol és hogyan élek. Ha több pénzem lenne, valószínűleg a lakás is másként nézne ki, de most, ezek között a különböző stílusú tárgyak között is jól érzem magam. Egyáltalán nem figyelek arra, hogy összeillenek-e a bútorok, vagy a többi tárgyak. Amihez valamilyen módon kötődöm – akár régóta része az életemnek, akár csak egy utazásról hoztam magammal – az itt mind megtalálható.
– És a piros szívek, meg a tigrismintás anyagok? – A piros szívek nekem a harmóniát és a szeretetet jelképezik. A tigrismintás anyagokat pedig az állatok miatt kedvelem: melegséget, otthonosságot érzek bennük. Imádom az eredeti, különleges tárgyakat, de még a giccset is, és ha tehetem, külföldön is gyakran veszek egy-egy darabot. A lakás is teli van giccsel, ezért sem alkalmazkodom semmiféle stílushoz. De a táncban ugyanígy mindent összevegyítek: a néptánctól kezdve a klasszikus baletten és a társastáncon át összekeverek mindent, és végül valami új születik belőle. – Sokat utaztál, óriási sikereket értél el, rengeteg díjat kaptál nemcsak itthon, de külföldön is. Elégedett vagy? – Persze, örülök, de a díjjaktól – úgy érzem – még nem leszek jobb művész. Ha új darabon dolgozom, akkor szinte mindent elölről kell kezdenem. Belső kényszert érzek, hogy mindig valami újat produkáljak. Ahogy most is, a szülés után: ősszel új bemutatóra készülök. – Az alternatív művészetekhez való vonzódásodat ismerve meghökkentő, avantgárd lakásra számítottam.
– Soha nem volt avantgárd lakásom, de nem is vágyom rá. Magánemberként visszafogott, polgári életet élek. Nem szeretek éjszakázni, nem iszom, nem dohányzom, szívesen vagyok itthon. Az életben sokkal visszafogottabb vagyok, mint ahogy azt sokan gondolják rólam. Az énem „vad” részét kiélhetem a munkáimmal a színpadon. Így aztán nincs szükségem őrültek módjára berendezett lakásra, hogy ezt az őrült világot ábrázolni tudjam. De szükségem van arra, hogy valahol otthon érezhessem magam a férjemmel és a kisfiammal, ahol van kert, vannak virágok és fák, vannak kutyák – mert itthon ezek a legfontosabb dolgok számomra.
