Alias: Spitzer Gyöngyi Soma Mama Gésa. Akiről, ha férfi lenne, azt mondanám: ezerarcú hős. Ám lévén nagyon is hangsúlyosan nő, inkább úgy fogalmazok: sokszemélyiségű asszony, kislány, papnő, díva… és ki tudja, még ki mindenki más.
– Nagyon elfoglalt lehetsz, hiszen rádió- és internetes műsort vezetsz, koncertezel, és a Megasztárral most végképp megasztár lettél… – … És ezalatt olyan sokat adtam ki magamból, hogy elfogyott az energiám. Rá kellett jöjjek: olyan életperiódusba kerültem, amiben töltekeznem kell, különben nem lesz miből adnom. Lefáradtam, szünetre van szükségem. Úgyhogy jó ideig ez lesz az utolsó riport… Gondolj bele: fél éven át heti hat-nyolcszáz emberrel kommunikálni! Nemcsak a műsorokban, hanem az utcán is, ahol mindenki mondani, kérdezni akar valamit. Amíg ment a Megasztár, napi tizenöt-húsz járókelő szólított meg, és mind meg akart győzni, hogy miért éppen Veronika, Gáspár Laci, vagy Ibolya a legjobb. Tudom, hogy ezt én választottam, és hogy „aki kiáll a sarokra, ne panaszkodjon, ha leszólítják”, de most elég.
– És mi van, amikor elég? – Tegnap például az volt a luxusom, hogy kikapcsoltam a telefont, és Hannával lementem a szőnyegre babázni. Rózsás paplanhuzatból rétet csináltunk, és hat babát megszemélyesítve két órán át ott játszottunk. Mind a ketten tizenegy évesek voltunk, elrepültünk – jaj, de jól esett, hogy megint kislány lehettem! De pihenést hoz a szauna is, amit több mint tíz éve hetente háromszor élvezek. Mint rituálé-mániásnak, ott is megvannak a magam szertartásai: a kineziológiai gyakorlatom, a teáim, az illóolajaim, a masszázsmódjaim, sőt, az imáim is. Na, ilyesmikből szeretnék többet. Mert ezek a fontos dolgok. – Amellett, hogy az élet most ilyen mérhetetlenül „kiszív”, ahogy olvasom, meg ismerősöktől hallom, te közben itthon kiváló családanya és remek háziasszony vagy, Gyurinak, a férjednek pedig, gondolom, asszonya, szeretője, barátja, édesanyja és kislánya…
– Az elég gyakran, és olyankor Apunak szólítom. És persze, hogy anya vagyok, hiszen gyerekeim vannak. Főznöm meg muszáj, mert Lázár fiam minden hónapban nő egy centit. Ma éppen száznyolcvannyolc, negyvenhatos lábon jár, és még nincs tizenhárom éves. Most alakulnak ki az egész életére szóló izmai, inai, csontjai, azokat nem bízhatom a napközis kosztra! – Amikor elképzeltem, hogyan laksz, csak azt tudtam sorra venni: na, az biztos, hogy nem biedermeierben. Azt is, hogy nem minimálban. Nem népiben. Így haladtam végig a „nem”-eken, de arról, hogy miben „igen”, csak annyi sejtésem támadt: valószínűleg nagyon meleg hangulatú, mindenhonnan összeállt lakásban. – Ez jellemzően így is van. Igaz, ez az öt évvel ezelőtti arcom, ma már másképpen rendezkednék be, de a színek, a meleg sárga, a narancs, mindenképp maradna. Sőt, marad is, hiszen éppen egy saját leánylakás létrehozásán dolgozom, a mostanit ugyanis csak bérelem. – Később majd erről a gésalakásról is kérdezlek, de még maradjunk itt, Budakalászon. Amiről egyetlen konkrét feltételezésem volt, és az a hálószobáról szólt. Arról, hogy nagyon hangsúlyozottan nőies, buja, sőt, egészen addig elmentem, hogy türköt „láttam” az ágyatok fölött.
– Ezzel szemben a Guadalupei Mennyei Anya képe vigyáz ránk. Négy éve találkoztam vele Mexikóban, és nagyon sokat formált bennem Jézus anyjának képén. Sokkal közelebb áll hozzám, mint a mi európai-keresztény Szűzanyánk, aki az anyai sorsból az elképzelhető legnyomorúságosabbat, legrettenetesebbet kapta, s akin keresztül egy nőiségében ki nem teljesedett nőképpel ismerkedünk meg. Ez a felfogás rengeteg béklyót és szenvedést rakott a nőkre. Számomra a Guadalupei világított rá a valódi Mennyei Anya minőségre. Benne nem kell szánnom a mártírt, de nem kell keresnem a Vénuszi Nőt sem, mert neki más a funkciója. Ő a melegen szerető, gondoskodó, óvó, mindent megértő anya. Részben ezt felfogva alakult ki bennem az a mára összeérett kép, amely szerint erősen kelet-ázsiai színezetű keresztény vagyok. – Más vizekre evezve: a Rádió Café-s Élet és élet című műsorodból tudok arról a bizonyos leánylakásról, amely a te női „játszodád”, ahol a nagy életjátékaidat játszod. – Olyannyira nagyokat, hogy az maga a szentély. Az ablakából a Bazilika három kupoláját látom, amikor este kivilágítják őket, az valami gyönyörűség! – Én meg azt gondoltam, hogy „gésalak”, ahol izgalmas szerepjátékoknak teremtesz helyszínt.
– Természetesen ennek is megvannak a kellékei, de valójában meditációs hely, szentély. Ott nincs se tévé, se telefon, se fax, se komputer, de még hűtőszekrény sincs. Csak kultikus tárgyak, gyertyák, szobrok, füstölők. Szeretem a szertartásokat, mert a rituáléknak erejük van. Olyan energia-minőséget adnak, amiben megmerítkezhetek. Mintha saját, kristálytiszta tavam lenne. Ebbe az energiamezőbe alig valakit engedek be, még Gyuri és a gyerekeim is csak akkor jöhetnek, ha invitálom őket. – Lám, ezt is félregondoltam. Olyan erős a sugárzott nőképed, hogy úgy képzeltem, amikor azt mondod, szentély, arra gondolsz: a szerelem papnőjének szentélye. Most úgy vélem, az legfeljebb része az egésznek, de valójában ez a te Tibeted. A saját Himalájád. – Abszolút így van. És milyen érdekes, hogy mindezt a Belvárosban, a Bazilika mellett találtam meg.
