Házigazdánk Vágó István

„Ne hízelkedjél! Egyáltalán, milyen műsorvezetőről beszélsz? Nincs is műsorom” – „int meg” Vágó István, akinek, amikor beszélgettünk, tényleg nem volt műsora. De: előtte igen, és utána is lesz! Úgyhogy igenis nyugodtan hízelkedhetek. – Drága, kapitális trófeám! Annyira tartottam attól, hogy újságíróként nem fogadsz. Ez benne áll a szerződésedben, vagy ilyen emberszerető népek vagytok? – Hallod, mit mond, Nyuszi?! (A becenév István Judit nevű feleségét „takarja” – a szerk.) Igen, mi ilyen emberszerető népek vagyunk. Tudod, amíg valaki trófea, addig nem annyira azért fogadja az újságíró kollégákat, különösen, akiket kedvel, hogy a lapokban szerepeljen, hanem kollegialitásból. Fordítva ez nem így működik. Amikor már nem leszek trófea, akkor hiába kérlek, hogy kedves Bors Edit, légy szíves, tegyél be az újságba; a lap nem lesz kíváncsi rám. Amíg halad a szekér, addig az én döntésem, kit fogadok, kit nem, ha meg már nem halad, akkor a barátaim sem fognak tudni segíteni rajtam. Így hát ez a riport nem a népszerűsítés, hanem a kollegialitás mellett a barátság jegyében születik. – Köszönöm szépen. Ezt a lakásotokat nem ismertem, de egyben biztos voltam: hogy van egy őrületes könyvtáratok. – Illetve kettő, a másik a dolgozóban. Ja, meg a pincében is „lakik” egy halom könyv, meg fönt, az emeleten is, úgyhogy amit látsz, az a könyvtárunknak legfeljebb a harmada. – Valahogy úgy képzeltem, hogy te bölcs derűvel, a hétköznapoktól némi eltartással forgatod a fejedben az élet nagy dolgait… – Ez így is van… – …Nyuszi meg közben teremti köréd a fészket… – Jó az elképzelés… – …de egyszer csak elárultad magad, amikor váratlanul elkezdtél ujjongani, hogy „és nézzétek, milyen gyönyörűek a gerendák!”, majd büszkén mutattad a beépített kazettafalat, és akkor rájöttem: közel sem ilyen egyszerű a képlet. – A kazettafalat ugyanis én terveztem. Vagy Nyuszi ötlete volt? Hallod, azt mondja, közös. De jól látod: két külön dolog él együtt. Az egyik a par excellence esztétikum, a másik, hogy abból miként lehet igazi, lakható otthont teremteni. Az előző marad nekem, az utóbbi Nyuszi dolga. Ez vonatkozik az emeleti gerendázatra is, ami építészetileg helytálló, önmagában is szép megoldás, de hogy abból a gardrób része lett, az már az ő érdeme. – Az azért elég hosszú idő, amíg Istvánt valamiről meg lehet győzni – szól közbe Judit-Nyuszi. – Például ezt a függönyt tíz éve nélküle vettem. Miközben akkoriban ez osztrák luxusholminak számított, ő fel volt háborodva, azt mondta, úgy néz ki, mint egy tusoló-függöny, és szörnyűség, és ó, borzalom. – Látod, mégis itt lóg tíz éve – vigasztalom Juditot. – De én már évek óta rágom a fülét, hogy hadd cseréljem le. Unom is, meg azóta sokkal szebbeket lehet kapni. Ő meg most imádja. – Látod, ilyen belátó vagyok én – mosolyog István, olyan „vágósan”-: elismerem, hogy Nyuszi remek függönyt vett. – Meglepsz. De az igazi meglepetést akkor szerezted, amikor a fotóssal leinvitáltál minket a pincében lévő zeneszobába, ahol váratlanul előbújt belőled a lelkes „favágó”, és mint egy négyéves kisfiú, olyan mámorban fogtál a húrok pengetésibe. – Kedves Edit. A dolog úgy áll, hogy most is alig várom, hogy elmenj, és végre lemehessek, és meghallgathassam a tegnap elkészült stúdiófelvételünket. – Miért kell ehhez elmennem? Mi lenne, ha úgy hallgatnád meg, hogy én is halljam? Lehetett. Meghallgattuk. Nem kell hízelkednem, úgyhogy őszintén mondom: isteni hangulatba kerültünk. – Visszatérve az észrevételedre – folytatja István -, igen, nekem nagyon fontos a zene. Mostanában a legkedvesebb időtöltésem. – Ugyan már „mostanában”! Amikor fotóztunk, még nem volt „mostanában” – már ha a műsornélküliségedre célzol -, mégis úgy viselkedtél, mint egy lelkes kópé, és szinte elolvadtál, amikor azt hittem, hogy a CD-ről jön a gitárhang, amit te élőben pengettél. Furcsa volt látni a nagy, okos Vágót, amint visszamegy kölyökbe. Ahogyan az is furcsa, hogy most nem Favágók vagytok, hanem Görbülő csövek. Ráadásul a három hallott számból az első egy öreg dogról szól, aki – „ez a dög!” – „nem hagyna ki egy kóbor numerát”, a második a Viagrát dicsőíti, a harmadik meg egy Rolling Stones szám a Sex bomb modorában. Nagyon el vagytok huncutosodva. Ez a „csövezés”? – Azért lettünk Görbülő csövek, mert régi Rolling Stones nótákat „favágósítottunk”, és a Stones neve, közepes fordításban, Gördülő kövek. Ám ez a CD az idősödő úriemberek himnusza, és rájuk már inkább a Görbülő csövek illik – kivéve, ha Viagrát szednek. Tudod, önmagában a korosodás nem vidám dolog, de én azt mondom, meg lehet keresni a vidám oldalait is. Ezt tesszük. – Mielőtt azt kérdezem, „mi vagy te” ebben a lakásban, azért jelzem, hogy sejtem: a rengeteg tévékészülék, távirányító és hangszóró. – Televízió még a WC-ben is van, csak a fürdőbe nem találtak ki olyat, amelyik bírja a párát. – Sebaj, ha gyorsan fürdesz, hamar visszakerülsz tévé-közelbe. De hogy ennyi hangszóród legyen! Összeszámoltam: tizenegy. Hogy mondják ezt latinul? Milyen „fónia”? – Dodekafónia mínusz egy, az nyilván undekafónia. – Na, megint művelődtem egyet! – De ez nem biztos. – Viszont nagyon leleményes, és van benne logika. Nekem tetszik. A hang- és képtechnikán túl még mi vagy te? – Az egész dolgozószoba, ami egyben számítógép- és kézikönyvtárszoba is. Az itt lévő könyvtáram nagyobb, mint a nappaliban a szépirodalmi. Itt vannak a szótárak, nyelvkönyvek, lexikonok, a sport- és történelmi adatokat tartalmazó könyvek, és persze az egész történelem, szóval minden, „mit rám kentek a századok”. – És ide nem engedtél be bennünket? – Nyuszi azt mondta, hogy a dolgozót ne fotózzátok? – Nem Nyuszi, te. „Oda nem lehet bemenni”, jelentetted ki határozottan. – Nyuszinak nem lehet. Mert ő rendet akar rakni. De nektek?! Na mindegy. Visszatérve a kérdésedre: egyértelműen én vagyok a pince is. Ott tartózkodnak a borok, rögtön a zeneszoba mellett, ahol „favágózni” és dzsesszelni szoktunk. Azt egy másik zenekarral. Te nem tudtad, hogy két zenekarunk is van? Sőt, néha három. – Nevük is van? – Nincs. – A „Minden vasárnap délutáni dzsessz” – tér vissza közénk Judit. – Eljönnek hozzánk a fiúk, hallgatnak egy kis zenét, kávézgatnak, iszogatnak, aztán leereszkednek a pincébe, és estig zenélnek. – A Görbülő csövek CD első visszajelzését már megkaptam – veszi vissza a szót István -: a szomszéd azt mondta, egész jó. – Áthallatszik hozzájuk? – Persze. Itt laknak a fal másik oldalán. – És ti is halljátok őket? – Csak amikor zongoráznak a kicsik. – Ja, hogy ez egy ilyen zenés ház? – Ez az! De van nekünk egy tornyunk is, és az is az enyém, mert ott áll a futópad és a kondigép. Csak oda elég ritkán jutok fel. – Mert keskeny és meredek a lépcső. A fotóssal mi is lent maradtunk. Viszont a kerteteket lefényképeztük. – Nagyon szép a kert, ráadásul van benne egy gondosan kiépített szalonnasütő hely – amit életemben nem használtam. Még soha nem mentem el a „birtok” végibe, mert azt gondolom, a kert tudata többet ér, mint a kert maga. Jó érzéssel tölt el, hogy kimehetnék – de nem megyek. Míg, ha nem ilyen helyen laknánk, nagyon hiányozna a lehetőség. Úgyhogy: minden a lehető legjobban van így.