Kisgyerekként a kötelező vasárnapi misék alatt sokszor próbáltam elképzelni a világ születését, az öreg Istent az ő teremtőerejével. Ahogy például a kezdetekkor ezt a páratlan édenkertet kitalálta nekünk, ahol minden szép és békés, állatok legelésznek elégedetten, a selymes fű frissen nyírva és a nagy vaskapun esze ágában sincs kimenni innen senkinek. S hajnalonként a fehér szakállú Mindenható nagy ollóval megmetszi a kökénybokrokat, szénát hint a lovaknak, a kavicsokból csinos sziklakertet épít. Amihez hozzáér, mindenből hasznos dolog válik, a halott anyag más formában újjáéled.

Semmiképp sem akarnék túlzó hasonlatokba esni, de pontosan ez a déja vu tört rám Szabó László tizenegyezer négyzetméternyi kertjében sétálgatva, mikor a hirtelen kerekedett nyári vihar az eresz alá kergetett. A paradicsomi kiűzetés ugyan megtörtént, a szaladgáló lovak kővé váltak, a gondolatok szobrokba szorultak, de úgy látszik, az édenkertet elmenekítette a jóisten ide, a parányi sváb faluba, az egykori téesz-lucernás helyére. S az egész további gondnokságot - hosszas keresgélés után - rábízta Lászlóra, aki már kisfiúként erdész akart lenni, de azt sosem remélte, hogy egyszer saját erdeje lesz.

Már csaknem élete felét leélte, mikor rátalált e helyre és benne saját magára, valódi hivatására. Volt előtte kőműves, majd építésztechnikus, messzi országok építkezésein művezető, megtervezett és felépített számtalan lakóházat, nyaralót. Talán asztalos nagyapjától tanulta a holtában is élő anyag, a fa szeretetét, miközben ott lappangott benne a kövek iránti szenvedély is. Negyvenöt évesen váltott, mikor műkedvelő fafaragóból népi iparművésszé és a népművészet mesterévé vált. Akkor már országszerte ismerték telibe faragott és intarziás bútorait, melyek kutatásai szerint a helyi falvak jellegzetes motívumait hordozták.

Évekig szárított gyümölcsfából, kézi megmunkálással készült garnitúrái eljutottak Európa több országába, majd Kanadába és az Államokba is. Ahhoz képest, hogy e mesterség mellett a kőfaragást csak hobbinak tekinti, már első munkája oly sikert aratott, hogy azóta nemzetközi szobrászszimpóziumok állandó meghívott résztvevője Argentínától Finnországig. S mire műkedvelő kőfaragóból jegyzett szobrászművésszé vált, alkotásai francia, finn, olasz városok köztereit díszítették.

A hazai közönség Balatonfüreden, Tótvázsonyban, Mencshelyen és itt, a faluban is láthatja műveit. A közös alkotómunka öröméről szól az a nemzetközi szobrásztábor, melyet immár a nyolcadik nyáron szervez saját kertjében. Ilyenkor válik igazán a hétköznapoktól elemelkedő "szigetté" a hely, s miközben a ház asszonyának,Évának a gulyáslevesét lapátolja a kőporos külföldi és magyar művészcsapat, a zöld ligetben a megszületett mészkő, bazalt- és márványszobrok várakoznak leendő vevőikre.

Reméljük, a csordogáló állami támogatások és a háziak végtelen energiája még sokáig életben tartja a vöröstói szimpóziumot, mely éppoly fontos László számára, mint szakmája, a bútorkészítés. Nem is lehet eldönteni, hogy melyik a nagyobb szerelem: a kő vagy a fa, mindenesetre nem élhet egyik nélkül sem, organikus szobraiban gyakran házasítja össze az élő és a holt anyagot. Amihez hozzányúl, abból garantáltan születik valami nem mindennapi...

Így lett az 1852-ben épült, majd durván tönkretett és évek óta lakatlan egykori sváb parasztházból gyönyörűen felújított porta, a néhai istállóból tágas nappali, a befalazott pillérekből oszlopos tornác, a gazos ugarból díszpark, a téesz elárvult fácánkeltetőjéből műhely és kiállítótér. Ahol apa és képzőművész fia, Hunor felváltva dolgozik. Az elfeledett tárgyak itt nem csak díszek, a több száz régi szerszámot nagy becsben tartják. A csikótűzhely és a cserépkályha is aktívan üzemel, a polcok bögre-, derelyevágó- és vaslábos-gyűjteménytől roskadoznak, a könyvek a plafonig érnek és a falakat barátok festményei borítják. S a ház körüli teendők, a kiállításokra készülés, a pályázatírás és a bútorszállítás mellett az óriási édenkertet mintha egy csapat bentlakásos kertész ápolná naphosszat?

Pedig ez, mint tudjuk, László életre szóló feladata. Éva szerint hajnalonként látni, ahogy ollóval a kezében suhan az alvó kőlovak közt, sziklakertjét igazgatja és apró bonszai-formára vágja a kecskerágó bokrokat.