Így jutottam el Péterfy Gizellához, aki nádtetős kenesei házában oly természetességgel fogadott, ahogy naponta betérő vendégeit vagy gyermekeit és unokáit, amikor nyaranta megszállja őt a fővárosból érkező nagycsalád. Egy puha anyai kézzel találkozott az enyém, ahogy művész fiához-lányához, tehetségüket bontogató unokáihoz gratuláltam, miközben a tornácos parasztház udvarán festett hajú szobrok figyeltek a szemük sarkából. Egyesek a nyári balatoni tárlatra várakoztak, mások helyi családok privát megrendelésére készültek. Frivol fruskák, lírai kétévesek, bölcs mosolyú aggastyánok ők, Gizi, a modern korban rekedt reneszánsz udvari festő és szobrász megmintázott, kiégetett, festéssel életre keltett művei. Aztán erősödő sülthal-illat vezetett a kis konyhába, ahol Áprily Lajos és Rembrandt társaságában megittuk a délutáni kávét és a pertut.
Majd az időtlenség díszletei közt szelíd sztájlingolásba fogtunk a kétszáz éves uradalmi erdészház összes szobáiban. Az istállóból lett üvegfalú műteremben elidőztünk a beszáradt tubusok és ecsetek szépségein és leánya, Kő Virág olajfestményén, a saját kezűleg tapasztott kemence mellé párnákat pakoltunk, leporoltuk a gyerekek hajtogatta papírcsodákat. Ázott kutyusok társaságában kivártuk az elvonuló nyári záport az eresz alatt, aztán ajándék sült keszegekkel és jóllakott objektívvel a táskámban elbúcsúztam vendéglátómtól
Ő Erdélybe vette az irányt, hogy a nyári és őszi hónapokat szülőföldjén töltse, ahogy azt harminc éve teszi. Ezalatt én sorra járva művei helyszíneit, találkoztam bronzból és kőből mintázott kezeivel. Az aligai Gizella-szobor tenyeréből forrásvizet szürcsölve és az akarattyai „Harmadik évezred kapujában” című, monumentális kézfejeit csodálva megannyi párhuzamot találtam a művésznő kalandos életével. Mintha évtizedek alatt lassan ő maga is hasonlatossá vált volna hozzájuk: kívülről szívós és kemény matéria, akárcsak a kő, de belül nőiesen lágy, mint a finomra csiszolt szoborhajlatok. S mintha ezek az idővel dacoló kezek az ő sorsát is folytonosan igazgatták volna: mikor hatévesen a színekről álmodva ceruzáit kereste éjszakánként, mikor kiharcolta, hogy „haszontalan” művész lehessen, majd Bernáth Aurél ígéretes tanítványaként végzett a főiskolán. Szobrai, festményei nem könnyen felejthető alkotások. Szembenéznek, mélyünkre látnak és kézen fogva vezetnek vissza a gyerekkor álomvilágába, illatos rétekre, égszínkék egek alá, szüleink kitárt karjába. Majd tovább, vissza a történelmi múlt emberien esendő hősei közé. Írók, költők, zeneszerzők, hadvezérek, akiket még sosem láthattunk hozzánk hasonlóan sírni, nevetni, félni és szorongani saját égboltjuk alatt. Színpompás tájképei, szimbolikus életfái nagy elődök – Szinyei, Csontváry – technikáit rejtik. Monumentális táblaképei, térszobrai, plasztikává domborodó szuggesztív festményei átformálják a nézőt és az adott teret: kórházak, iskolák, templomok, könyvtárak, középületek díszei, Finta József, Makovecz Imre, Novák István építészek munkáiban. Kevés művész képes ilyen együtt gondolkodásra, közös alkotómunkára és kevesen képesek egy időben az egekig szárnyalni és puritán egyszerűséggel a földközelben létezni.
Pár hete, csípős őszi estén visszatértem egy kis fotóválogatásra Péterfy Gizi művésznőhöz. A kis konyha kályhájában már ropogott a tűz, s mialatt Erdélyből hozott tyúkjait a pince rejtekébe hajkurásztuk a zseblámpafénynél, a visszaköltözés terveiről, határon innen és túli, új kiállításairól mesélt. Decemberben Balatonkenesén, a városház előtti területen, a szabad ég alatt betlehemes festett szobrait láthatják az érdeklődők.
Hazafelé autózva a balatoni országút mellett haladva úgy rémlett, a hatalmas kőkezek mintha intettek volna picit felém: Békés ünnepeket és boldog új esztendőt mindnyájunknak!
