Az egykori módosgazda porta - melyhez a gazdasági épületek mellett külön pálinkafőző ház is tartozott - igazán avatott kezekbe került az építész házaspár- tulajdonosok személyében. Az Ybl-díjas Korényi András és felesége, Emília az épület eredeti arculatát megőrizve alakított a belső tereken és a tetőszerkezeten, tette lakhatóvá az elhanyagolt ház megannyi helyiségét. A romos, néhai gazdasági épületrészeket oly módon kapcsolták hozzá az utcafront felőli úrizáló lakóterekhez, hogy ma már a legtermészetesebb módon gyalogolunk végig a rendhagyó épülethosszon, az egymáshoz szervült enteriőrökön. Emília első kiállítása itt, a most már "Istenes Galériának" nevezett pajtában nyílt, mely mindig megújuló képeivel azóta is nyitott kapuval fogadja az erre járókat.
A tájfestészet mellett lassan a különleges technikákat igénylő, absztrahált valóságot ábrázolta mandalaképein, festett selymein az építésznő. A statikai számítások, milliméterpontos műszaki rajzok után óriási szabadságot adtak a vízen festés mágikusan kavargó foltjai, a mandalák körkörösen hullámzó, lüktető motívumai és szimbolikája. Egy új belső világba, szinte "táncba vitték" az építészből lett képzőművészt, átvitt és valós értelemben. Majd egy újabb árhullám, egy különös "flow" következett, mely csak önmagáért a felszabadult örömteli cselekvésért született: a tánc.
Mára a dörgicsei Kreatív Táborokban és a budapesti Mom Művelődési Központban tartott tánctanításaira nemcsak fiatalok, de szeniorok is járnak szép számmal. Pedig eleinte sokan közülük kétkedve néztek: körtánc? Az meg mire való haszontalanság? Miként történhet, hogy idegen emberek felszabadulva, jó barátként válnak el pár együtt töltött, közösen átfestett, áttáncolt, átbeszélgetett nap után? Ezekre a dolgokra nincs logikus válasz. Mert ez a flow, a nehezen körülírható, ám bárki számára megtapasztalható, belsőnkben rejlő, közös, rejtett tartalék.











