A Liszt Ferenc tér egyik teraszán találkozunk, ahol persze asztaltársamat mindenki ismeri. Ahogy a gin-tonik mellett az otthonáról készült képeket végignézi, azt kell látnom, hogy abban bizony nincs semmi civil kíváncsiság. Még a fotózáshoz lazán komponált önmagát is a profi szemével, idegenként figyeli.

- A Megasztár óta már tudjuk, mi a stylist: imázs-meghatározó, arculat-kialakító ember; de azt nem: miből lesz a cserebogár?

- Én sem, de büszkén hirdetem, hogy nekem erről semmiféle papírom nincs. Ez egyfajta életforma, s ami ehhez kell, az a folyamatos érdeklődés. A képzőművészet iránt, a különféle gondolati rendszerek, az esztétika, a filmek iránt. Valójában az a legjobb, ha az ember a lehető legtöbb dolog iránt érdeklődik, mert így tudja a legtöbb élményt magába gyűjteni.

- Ezek a művelt ember ismérvei, de melyek a legfőbb stylist-képességek?

- Talán a jó passzív memória és az asszociációs készség. No meg a nyitottság. A megfelelő érzékenység és empátia mindazon dolgok iránt, amelyekkel az ember a világban összetalálkozik. Csak ennek révén érintheti meg ugyanis a lehető legtöbb élmény, amit aztán önmagában eltárolhat, elraktározhat. A memóriájában összegyűjtött értékhalmazt később, a munkája során bármikor előhúzhatja, és magán átszűrve felhasználhatja, ám ahhoz, hogy a raktározott anyagból meríteni tudjon, egyfajta asszociációs készség is kell, aminek révén a dolgokat pont akkor tudja aktivizálni, és pont oda tudja társítani, amikor és ahova éppen szükséges. Mindezt számba véve nem is hiszek a képzés intézményes kereteiben. Igazán jó iskolát csak a peripatetikus metódussal lehetne létrehozni: ahogy annak idején Arisztotelész, úgy sétálgatna a tanítványaival mondjuk a Liszt Ferenc téren Esterházy Péter, Müller Péter, Konrád György, Jancsó Miklós és mindegyikük adná a maga emberségét, bölcsességét, tudását. Ilyen típusú képzést manapság nehéz elképzelni.

- Amikor a diákat nézegette, szinte idegenként jegyezte meg: fotogén a lakás, de sok benne az elkészületlenség.

- Talán nem is azt látom benne, hanem a szüntelen változékonyságot. Ez a lakás állandó parti-helyszín, ahol folyamatosan fogadom a barátaimat, úgyhogy örökösen mozognak benne a tárgyak, a bútorok. Ezért néha úgy érzem, még nincs kész, máskor meg úgy: készen van, csak éppen mindig az adott alkalomra változtatható, alakítható; afféle lego-lakás.

- Valójában tehát nem is a kész-nemkészről van szó, hanem a maga egyik karaktervonásáról: a folyamatos, örökös játszásról.

- Pontosan. Az egész emberi kultúra, a civilizáció, a maga több ezer évével azon alapul, hogy az ember játékos lény: homo ludens. Úgy gondolom, csak akkor marad friss a szellem, izgalmas a gondolkodás, egyáltalán, bármiféle kulturális megnyilvánulás akkor lehet tartalmas, ha valahol utolérhető benne a játék. A folyamatos játék - esetemben például az egymáshoz valamiféle norma szerint nem illő dolgok társítása, keverése - nemcsak érdekes, hanem nagyon termékenyítő lehet, akár új szabályrendszer is születhet belőle.

- Mindig is szellemi játékosnak készült?

- Az úgy kezdődött, hogy a szüleimnek volt egy könyvtára, ami kisgyerekként borzasztóan érdekelt. Ma is emlékszem, melyik könyv hol állt, melyiknek hogy nézett ki a borítója, s melyik izgatott különösen. Volt, amin komolyan elgondolkodtam, vajon miért olyan a színe, miért olyan furcsa a címe, és egyáltalán, mi lehet a borítója mögött? Például az Ulysses a maga sárga fedelével, nagy, jellegzetes betűivel folyamatosan foglalkoztatott, de sajnos sokáig nem értem el. Az is az emlékeim közé tartozik, hogy a szüleimmel, főként apukámmal sokat jártunk az Ecserire. Gyakorlatilag a Tangó minden hétvégi vendégei voltunk, és én rendkívüli módon élveztem, ami abban a világban történt. Így, amikor tizennyolc éves korom táján az idegenforgalomban kezdtem dolgozni, és lett egy kis pénzem, azt gondoltam: most már megfogalmazhatom önmagamat, és elkezdtem járni a régiségboltokat.

Mindig is vonzottak a régi bútorok, szőnyegek, tárgyak, mégpedig pont azért, mert izgalmasnak találtam összevetni, sőt, akár ütköztetni őket a legmodernebb dolgokkal. A munkám is gyakran szól arról, vajon miként él meg ma az a fajta nagyon mély kultúra, amit a gyökereimben érzek, és amire ha végigjárok egy képtárat, megnézek egy régi filmet, színdarabot, vagy operát, mindig nagyon érzékenyen reagálok. S miközben érzem, hogy ezek milyen fontos mélységekig nyúlnak le, látom azokat a fiatalabb generációkat, amelyek ugyanezekre az értékekre már egyáltalán nem rezonálnak, esetleg nem is tudnak róluk. Ezért, noha a magam kulturális körében élek, folyamatos és erős késztetést érzek, hogy a legújabb, legtrendibb dolgokkal is megismerkedjek. Örökösen azt keresem, miként tudom összehozni, vagy éppen ütköztetni az általam értékesnek tartottakat azokkal a tárgyakkal, alkotásokkal, amelyek a nálam sokkal fiatalabbakat érdekelhetik.

- Az otthona is merő ütköztetés. A bumfordi, gyakran giccsbe hajló, mázas art deco kerámiafigurák, Philipp Starck színes plexi bútorai, a keleties hangulatú háló…

- Talán meglepő, esetleg megdöbbentő megoldásokat használok, de - szemben számos, mérhetetlen gazdagságban, ízléstelenül berendezett lakással - mindenképpen olyanokat, amelyek általam belülről igaznak érzett rendszert hoztak létre. Olyan színeket, felületeket, textúrákat használtam, amelyek számomra nem gagyik, nem hamisak, nem olcsók, hanem akár a maguk ódonságában is nemesebbek, mint egy modernnek csúfolt, igénytelen megoldás. Mint például az említett, barokkos jellegű, bordós, sokféle vörös, pink és narancsos árnyalatból kibontakozó, keleties hatású hálószobai miliő. Vagy a nappaliban uralkodó, kicsit koloniális hangulatú, a dédnagymama hagyatékából hozzám került, gyönyörű szőnyeggel nemesített fahéjszínű-barna világ. A fal egyébként, noha a legkevésbé sem hivalkodó színt kapta, a lakás egyik legnagyobb sikere lett. Mégpedig azért, mert az emberek fejéből legkevésbé egy olyan egyszerűségű szín pattan ki, mint a fahéjas tejeskávéé.

- De hiszen ez ugyanaz, mint amikor a Megasztárban a tejeskávé színű Evelynre rátette azt a tombolóan, mégis elegánsan gyönyörűséges narancs-arany-piros kimonót, amitől a kislány valami mámoros méltósággal röpülni kezdett!

- Pontosan. Létrehoztam egy tejeskávé tónusú lakást, de kellett rá a kimonó. Hát megkapta.