Házigazdánk Gundel Takács Gábor

Szöveg: BORS EDIT; fotók: DARABOS GYÖRGY
2005. február 2. 08:00

Vannak neves emberek, akiket nem kell kapacitálni egy kis lakásbemutatóra: mondhatnánk, önként és dalolva állnak elébe. Másoknál minden erőfeszítés zátonyra fut, kitartásunk bére az örök „nem” és a zárt ajtó. Gundel Takács Gábor sem ide, sem oda nem tartozik: jó ideje „kergetjük”, de utol is értük.

- Talán másfél éve beszéltünk először - ismeri el kitartásunkat Gábor -, s akkor azzal halasztottam el a találkozást, hogy még nem vagyunk kész. Aztán azzal, hogy még ez hiányzik, aztán, hogy az. Tulajdonképpen most is mondhatnám, hogy jöjjenek tavasszal, mert még mindig nem készültünk el, de amikor utoljára hívott, azt mondtam az én Ágota feleségemnek: ha nincs kész, hát nincs kész! És mert nem is tudom, mikor lesz kész, hát hadd jöjjenek.

  46640-5159-39-d000033DD69185a2a2a9c.jpg
  46641-5160-40-1-d000033DE316968091a71.jpg


 

 

 

 

 

- Mi az, hogy nincs kész? Mi lesz, ha készen lesz?

- Tudom, mire céloz, de én szeretem, ha tele van a ház. A papám állatorvos volt, s az egyetem után egy kis majorságba került. Ahogy járta a házakat, fizetségként gyakran nem pénzt kért, hanem hogy engedjék föl a padlásra. Az „Ugyan, menjen már, doktor úr!” mondatot engedélynek vette és ment. Mindenféle régi korsót, rossz kardot, millió öreg holmit összeszedett és hordta haza. A népek meg lelkendeztek: „Jaj, vigye csak doktor úr, végre valaki lepucolja a padlást!”. Édesapám, szegény, már nem él, de a falon, meg a polcokon a mai napig ott vannak ezek a tárgyak, apróságok.

  46642-5161-40-2-d000033DFb7f39904d464.jpg
Nagyon szerettem abban a közegben élni, így hát, amikor a saját otthonunkat teremtettük meg, ezt is teleraktam. Ezért lett az asztalunk is vitrines, hogy lássuk benne a sok innen-onnan összehordott „bingyit”. Nagy ócskapiacozók vagyunk, hiszen önmagában jó szórakozás kimenni az Ecserire, vagy a pécsi vásárba, de Madridban, Párizsban, vagy most éppen Bécsben is felkerestük a helyi zsibit: szombat reggel irány a bolhapiac!

- A ház falán lévő díszes fajansztáblát akár egy déli ország „ecserijén” is vehették.

- Pontosan: Lisszabonban.

- Tizenhármas van rajta. Ami említésre méltó sem lenne, ha nem tizenharmadikát írnánk, s ha nem ez lenne a kedvenc számom. Pedig nem szokták szeretni. Csak nem maga is ellenbabonás?

- A hadseregből péntek tizenharmadikán szereltünk le, azóta teljes mértékben az vagyok. A péntek is, a tizenhármas is kedves nekem, de a péntek tizenharmadika a leginkább.

- Netán a fekete macskát is bírja?

  46643-5162-41-d000033E09336e27c692c.jpg
- Semmi averzióm nincs vele szemben, jár is ide egy a kertbe. Persze tarka macska is jön; nagy átjáróház ez a mi portánk. Rengetegféle madár is látogat minket; itt már annyira tiszta a levegő, olyan sok a zöld és akkora a nyugi, hogy ez kész kis liget nekik. Tavaly, amíg nyaraltunk, egy rozsdafarkú-pár a bejárati ajtón lévő fonott koszorúban rakott fészket. Mire megjöttünk, négy csibe küzdött az életért. Mindkét oldalról volt nagy meglepetés, de igyekeztünk vigyázni a családra: jó darabig a bejárati helyett a teraszajtón mászkáltunk ki-be és tőlünk szokatlan módon igen nagy csendben voltunk.

- Komoly, szép házban élnek. Nehéz volt az otthonteremtés?

- Fokozatos. Először a káposztásmegyeri lakótelepen, a nyolcadikon éltünk, s a beköltözés után egy évig semmi nem történt a falaink között. Addig csak az adósságainkat fizettük vissza. A gardrób padlószőnyegén tároltuk a ruháinkat, a földön, matracon aludtunk, de hihetetlenül boldogok voltunk. Amikor összeházasodtunk, Ágota még egyetemista volt, s két év múlva már pocakosan államvizsgázott. Aztán lassan beindult az élet, elköltöztünk a Naphegyre, ahol nagyon klassz, végig-ablakos, a Várra néző, tetőtéri lakásunk volt. Ott már a térrel is lehetett játszani, falakat kiszedni, a baj csak az volt, hogy a harmadik gyerek már nem fért el benne. Viszont az árából kifizettük ennek az akkor cirka nyolcvan százalékig kész ház árának a háromnegyedét. Már csak a burkolat és a festés hiányzott, no meg némi „extra”, például a hátsó terasz felé vágott ajtó.

- A szépen bélelt, faillatú, galériás háló-dolgozót készen kapták?

  46644-5163-42-d000033E1718a4ea0499f.jpg
- Mint garázst. Autót szinte sosem látott, ellenben mindig iszonyatos rumli volt benne. A három gyerekünket, az ötödikes Gergőt, a harmadikos Pankátés az elsős Bencét viszont szerencsés volt „szétültetni”, úgyhogy eldöntöttük: a lomtár-garázs rovására leszünk egy szobával gazdagabbak.

A mi gyerekeinknek már rutin, hogy mindig építkezünk - csatlakozik a beszélgetéshez az éppen megérkező Ágota. - Hogy munkások jönnek-mennek, és mi nap mint nap figyeljük, hol tartanak, vagy ahogy mondani szoktuk: „hogy állnak”. Amikor Barcelonában családilag elmentünk megnézni a Sagrada Familiát, először csak arra jutott időnk, hogy kívülről mutassuk meg a gyerekeknek, a belsőre csak másnap került sor. Előtte mindent elmagyaráztunk szépen, elmeséltük azt is, hogy már nagyon régóta építik. És útközben a mi hatéves Bence fiunk mit kérdezett? „Anya, megyünk és megnézzük, hogy állnak?” Mármint a munkások a Sagrada Familiában.

  46645-5164-43-d000033E2005bf1e641f8.jpg
- Én, ha tehetném, éjjel-nappal utaznék! - veszi vissza a szót Gábor. - És ezekről az utakról bizony szeretek emléket is hozni. Sokáig gondolkodtam, mi az, ami azokról a helyekről, ahol jártam, hazahozható, ami elég kicsi és jellegzetes. Rájöttem, hogy egy-egy ország pénzérméi, hiszen azok a kultúrájára, a történelmére, a földrajzára, sokszor a növény-, vagy állatvilágra utalnak, és hihetetlenül jellemzőek. Elkezdtem hát gyűjteni őket, ami számomra valami olyasmi, mintha az ország egy darabkáját hoznám haza.

- Rengeteg hangszert is látok a lakásban, a falon éppen egy didzseridu névre hallgató, ősi fúvós csodát.

  46647-5166-45-d000033E31ae5ebfdea65.jpg
- Azt az öcsémtől kaptam, de sajnos nem tudom megszólaltatni. Azon kívül is van néhány különleges hangszerünk: kis dobok, egészen sajátságos furulyák. Nem mintha hangszermániások lennénk, csak hogy valahogy jelen legyen a zene a lakásban. Én úgy kezdtem muzsikálni, hogy a szüleim nem tudtak zenélni, úgyhogy ebben a tekintetben nem is tudtak segíteni nekem. Aztán, sajnos, hagyták, hogy lusta legyek, hogy négy év után abbahagyjam a zongorázást, amit a mai napig bánok. Utána már csak magamnak zongorázgattam, de a gyerekeknek igyekszem átadni a zenélés örömét.

  46646-5165-44-d000033E4ee2eecd9887b.jpg
Nem a szereplésekről van szó, csak arról, hogy bennük éljen a zene, hogy ismerjék, értsék, élvezzék. A nagyfiam három évig furulyázott, most elkezdett szaxofonozni. Az már komoly, felnőtt hangszer, férfias hanggal. Van egy jópofa, fiatal tanára, aki nemrégiben azt mondta neki: menj ki a kertbe és hagyd, hogy áradjon a zene! Érti? „Hogy áradjon a zene!”. Aki ilyet mond, az ismeri a lényeget: hogy az ilyen „kerti zenélés” által eggyé válik, ami fontos: a gyerek és a természet.
1/9

Házigazdánk Gundel Takács Gábor


A Lakáskultúra Online ott van a Facebookon is! Klikkelj ide, és lájkolj minket a legújabb lakberendezési trendekért, kreatív ötletekért és a magazinnal kapcsolatos friss infókért!
Ajánlott cikk címe: Házigazdánk Gundel Takács Gábor
Legfrissebb cikkek
Lakótér - 300 inspiráló helyiség