– Talán akad olvasó, aki hozzám hasonlóan műveletlen a bulvársajtóban, úgyhogy megreszkírozom a kérdést: Hol nevelkedtél?
– Itt, Baján, a szüleim szép, nagy házában. De mamámék, mifelénk a nagymamát mondják mamának, Bácsalmáson élnek, és a nyarakat náluk töltöttem. Szerettem ott. Emlékszem, mindig néztem, hogyan locsolják az udvar porába a vizesnyolcasokat. Egyetemistaként aztán Istvánnal, a férjemmel Jánoshalmára költöztem, ahova ő mint katona került. Csinos házunk volt, tele fénnyel és akkora kerttel, mint két focipálya. Aztán, amikor a bajai bíróságon kezdtem dolgozni, nem bírtam az edzések mellett az átjárkálást, úgyhogy István eldöntötte, véget vet a napi négy órás alvásoknak. Két hét keresgélés után megvette ezt a házat, rendbe hoztuk, amit kellett, és visszaköltöztünk.

– Verekedős kislány voltál?
– Egyáltalán nem. Tetszettek a kungfu filmek, azok hatására kezdtem el hétévesen karatézni. Jól esett a mozgás, élveztem a folyamatos megmérettetést, az övvizsgákat, versenyeket, úgyhogy ott ragadtam. Amikor már nem volt továbblépési lehetőségem, mert mindent megnyertem, áttértem a thai bokszra. Aztán ott is mindent megnyertem, úgyhogy tovább léptem a profi bokszra.



 

 

 

 

 

– Elmehettél volna valami kevésbé verekedős keleti sport felé is…
– Á, én sikerorientált vagyok, és Magyarországon arra, hogy valaki keleti sportban világbajnok, vállat vonnak. Amikor karatéban ez megtörtént, senki nem kapta fel a fejét, csak akkor figyeltek fel rám, amikor profi bokszolóként nyertem címeket.

– Mi kell ehhez a szinthez? Gondolom, kitartás, testi adottságok, ütésállóság…
– …És tehetség. Nem is annyira testi, mint inkább lelki tehetség. Ahhoz, hogy képes legyek folyamatosan motivált maradni, minden egyes edzésen arra koncentrálni, hogy majd be kell mennem a ringbe, ahol egyedül leszek. Nem lesz mögöttem senki. Az igazi erő a hétköznapokhoz kell. Ahhoz, hogy egyetlen edzést se hagyjak ki, hogy minden reggel korán fölkeljek, és elinduljak a kiskutyámmal lefutni a magam kilométereit. Aztán menjek súlyzózni, ütni, mikor, mit. Azt hinnénk, gyerekkorom óta már hozzászoktam, de nem: folyamatos izomlázam van. Mégis, minden nap hajt az akarás. Ehhez képest a ringben már könnyű dolgom van.



 

 

 

 

– És az itteni, hétköznapi élet?
– Baját nagyon szeretem. Nincs benne nagy nyüzsgés, mindenki mindenkit ismer, itt folyik mellettünk a Duna, benne a szigetek. De a munkánk nem engedi, hogy maradjunk: Istvánnal különféle élelmiszereket és Norbi egészségkonyhájának a termékeit forgalmazzuk az egész országban. Úgyhogy hamarosan váltunk, és ha nem is a fővárosba, ahova minden héten kétszer be kell utaznom, de legalább a közelébe. Így hát mire a cikk megjelenik, mi már szentendreiek leszünk.