Lilinél kedvesebb, szerényebb ifjú hölgyet ritkán látni. Pedig szép, tehetséges, s a mamája nevére is felkapják a fejüket az emberek. Ráadásul az, hogy „messziről jött” leány, már önmagában is érdekessé teszi. Igaz, oly szépen beszéli a nyelvünket, hogy az utóbbit el is felejti, aki szót vált vele.
– Lili, belém csak most vágott a felismerés, hogy te New Yorkban születtél, tehát valójában amerikai lány vagy.

– Nem, én amerikai születésű vagyok, de inkább magyarnak érzem magamat. A szüleimmel mindig magyarul beszéltünk, az volt az érzelmek és az otthon nyelve. A szívem nyelve ma is a magyar. Az angol a gondolkodás nyelve maradt, hiszen azon tanultam, azon írtam az összes iskolai dolgozatomat, tehát ha valami filozofikus téma foglalkoztat, vagy fogalmaznom kell valamit, azt angolul teszem. A magyar embereket viszont jobban megértem. De szeretem az amerikaiakat is, úgy érzem, sok mindent tanulhatnánk tőlük. Nemcsak a pénzhajszát és a vásárlási őrületet kellene átvennünk tőlük, hanem a vidámságot, a mosolyt, a pozitív gondolkodást is. Ami nekik természetes.

– Szívemből beszélsz. Bár sokan mondják, hogy a „keep smiling – a folyamatos mosoly – csak „smink”, ha az utcán, az üzletekben, a hivatalokban csupa mosolygó emberrel találkoznánk, egyszer csak mi is elkezdenénk mosolyogni. Igazán, belülről.
– Szerintem az amerikaiak ettől sikeresek. Ha valaki mindig azt hallja, hogy remek nép tagja, amitől boldog lehet, akkor jobban fogja érezni magát, mint ha a kishitűség, a szomorúság összekapaszkodása kötné a többiekhez. A magyaroknak is jó lenne megérezniük, hogy nemcsak a borúlátás közös bennünk, hanem a gyönyörű irodalmunk, a tehetségeink, és hogy a történelmünknek is voltak boldog korszakai.

– Ne felejtsd el, Lilike – szól közbe Irén, aki most nem az anya, hanem a lakberendező „jogán" van jelen –, hogy a mi történelmünk nagyon kemény volt. Ez az egymásba kapaszkodás nem véletlen, hiszen ezt az országot, ezt a népet sokat gyötörte az élet. Amerika ilyen értelemben nem volt szenvedő ország. Mindemellett tényleg lenne mit tanulnunk tőlük, de valamilyen oknál fogva mi inkább a rosszat vesszük át. Nem tudom, hogy miért.

 

 

 

 

 

 


 

– Mi mindenesetre mosolygunk. Lilike, hogyan jutottál ehhez a kétségtelenül gyönyörű lakáshoz? Hatalmas ablakok, csodás kilátás, Duna-part, szemben a Grashammel…
– Amikor hazajöttem, a kulcs volt az ajándék. De nem szeretném, ha úgy látszana, mintha valami elkényeztetett lány lennék, aki mindent készen kap, ezért tudnod kell, ez a lakás nem csak az enyém. Az anyukámé, az öcsémé, aki ha Pesten van, itt szokott aludni, az unokatestvérem szintén, szóval ez a családunk lakása. Még kint éltem, amikor anyu megvette, és mesélt róla, hogy milyen gyönyörű. Aztán, amikor végeztem az iskolával, az akkori barátom szintén Európába költözött, Cambridge-be ment történelmet tanulni. De egy színésznőnek mi dolga lenne Cambridge-ben? Itthonról viszont hívott egy filmrendező, úgyhogy a sors részéről az a szerep lett a csali.

– Hallom, azóta is szépen kapsz munkákat, forgatsz, játszol, de a színészet ma már nem biztos pálya, és itt közel sem fizet olyan jól, mint Amerikában.
– Volt is bennem egy kis félsz, hogy mi lesz, ha nem lesz pénzem, de a barátomtól, Andrástól – aki nem szokványos értelemben vett életművész, hanem az élet művésze – folyamatosan azt tanulom, hogy nem szabad a majd bekövetkező dolgokkal foglalkozni. Pontosabban, foglalkozni lehet, de aggódni miatuk nem érdemes. Nem szabad jövőbeli félelmekkel keseríteni a „most” pillanatát, mert abba bele lehet bolondulni.

– Jó hallani, hogy ilyen bölcsek vagytok. De térjünk vissza a lakásra. Az előbb már a kulcsnál tartottunk, amit hogyan is szereztél meg, Irén?
– Én magam sem értem. Philipet minden nap erre vittem iskolába, s ahogy jöttem-mentem, folyton azt éreztem, úristen, de gyönyörű lehet a Dunát látni egy lakásból!

Nézegettem a házsort, benne ezt a hosszú erkéllyel díszített épületet. Közben lakást kerestem, az Expresszel feküdtem-keltem. Egyik nap azt hittem, álmodom, mert meglepően olcsón kínáltak egy Duna-parti, erkélyes, kétszobás lakást: ezt. Két napig hívtam a megadott számot, de senki nem vette fel. A harmadik napon kiderült, elírták a számot. De valaki mégis tudta a jót, ám a pontosított számon egy úr azzal vette fel a kagylót: sajnálom, már lekötötte egy befektető. Az irodában megkapta a helyes számot, így aztán mások előtt hívhatta. Mondtam, könyörgöm, legalább mutassa meg, hadd sírjak még jobban. Nevetett rajtam, de belement. Beléptünk, a tárt ajtón át megláttam a magas ablakot, előtte egy ovális asztalt, az egésznek a csodás perspektíváját, és azt mondtam, ez nem lehet igaz. Ezt eladta előlem?! Nem húzom tovább a történetet, a lényeg, hogy végül kiderült: az élet ezt a lakást mégis csak nekünk szánta.

– Fantasztikus történet: a „véletlenek” gyönyörű kavargása. Aminek a végén Lili rögtön be is költözhetett?
– Amikor hazajöttem Amerikából – veszi vissza a szót az ifjú színésznő –, fél évig anyukámnál laktam. Az alatt ő felújította és itt-ott átalakította a lakást. Amikor beköltöztem, nem volt sok bútor benne, ami volt, az az előző tulajdonostól maradt, egy részét pedig anyu egyik ismerősétől vettük át. Szerencsés módon hasonló volt a stílusuk: kicsit keleties, nyugalmat árasztó. Ajándékba is kaptam bútorokat, az üvegpolcot egy kedves barátnőnktől, a kanapékat pedig anyu vette nekem A harag napja című film gázsijából.



 

 

 

 


 

– Szóval, akárcsak anyukádhoz, hozzád is többfelől érkeztek a bútorok, mégis összeállt a mozaik. De nemcsak ez közös a két lakásban, hanem a mindent belengő, finom, kedves Bordán-báj is.
– Arról már meséltem neked – kapcsolódik vissza a beszélgetésbe Irén –, hogy amikor bekövetkezett a család szétszakadása, nekünk semmi reményünk nem volt közös otthonra. De a „véletlenek” folytán az is létrejött. Találtunk egy romházat, amit ketten hoztunk rendbe Lilivel. A bútorhuzatokról, a falszínekről, mindenről együtt döntöttünk. Nagyon hasonló az ízlésünk.

– Így van – helyesel Lili –, anyunak is, nekem is az a lényeg, hogy jól érezzük magunkat a lakásban. Nem szeretjük a rideg, műanyagos, fémes környeztet, inkább fa legyen körülöttünk, természetes anyagok. Meleg, kuckós hangulat, olyan fotelek, amelyekben olvasás közben el lehet szunyókálni. Mert szundítani mindketten nagyon szeretünk.

– És mit szeretsz a lakásban a legjobban?
– A nagy ablakokat, azt, hogy reggeltől estig fényes világosság van. Meg leheveredni a teraszajtó előtti szőnyegre. Ott olvasok, nézem, ahogy megy el a villamos, figyelem a Dunát, amint folyik, hallom a hajókat, ahogy dudálnak. Ez kicsit visszavisz Manhattanbe, ahol sok a víz és a hajók folyamatosan jönnek-mennek. Télen költöztem ide, így hónapok teltek el, mire először meghallottam egy búgó hajókürtöt a Dunán. Váratlanul ért, egészen meglepődtem. És nagyon megörültem neki.