A saját és háza szépségét gondosan őrző, párizsi születésű Mireille Riu felmenőitől örökölte a birtokot, melyen nagymamája született. A vacsorameghívás a kétszáz éves családi ház kertjébe szólt, s a kedélyes partiról hamar kiderült, hogy rendszeres esemény a falu életében. A település apraja-nagyja ismeri és szereti a korát meghazudtoló Mireille-t, akiben a boldogságra való képesség oly töményen van jelen, hogy az menthetetlenül átragad a közelében tartózkodókra.

A Marseille-től és a Cote d’Azurtől kőhajításnyira lévő délszaki táj egyébként is tudhat valamit a belső harmóniáról, talán ezért lett oly sok kreatív ember választott otthona. Hazánk szülöttje, Cziffra György zongoraművész is sokat tartózkodott itt. Az általa létrehozott, fiatal művészeket támogató alapítvány egyik kurátora volt Mireille, aki maga is több magyar tehetséget patronált, sőt van, akinek jelenleg is a művészeti menedzsere, például a lapunkban már bemutatott Szittya Gábor festőművész-illusztrátornak.

Az emeletes, nyolcszobás, zegzugos, több renoválási hullámon átesett házat évtizedek óta egyedül tartja karban, de Mireille napi gondja a többhektárnyi teraszos liget ápolása is. Ebben a szobrokkal és kerti tóval, titkos ösvényekkel tarkított édenszerű kertben gyűlt össze a társaság. Helyi szokás szerint mindenki bőven a megbeszélt időpont után érkezett, ám ez cseppet sem zavarta a házigazdát, aki már megterített a teraszon. Puha gyeptéglákkal fedte le az asztalt és a fűszálak közé apró, piros paradicsomok gördültek, s ezalatt én elindultam felfedezni a házat.

Mint amikor a francia magazinokat forgatom otthon, ugyanilyen óvatosan lapozgattam Mireille csodás otthonát is, nehogy elmulasszak egyetlen zugot, tárgyat. Bejártam az emeleti helyiségeket: az elegáns, antik módon berendezett könyvtárszobát és a türkiz hálót, melynek virágmintás textiltapétája és márványkandallója egy kosztümös angol filmbe repített. Majd a regénybe illő Afrika-szobát, mely eredeti törzsi díszeivel, állatbőreivel a forró kontinensen élt nagynéni emlékét őrzi. Elámultam a fürdőszoba szecessziós freskóján, az étkező modern kandallóján és reneszánsz stílusú bútorain. Mire a földszinti nappaliba értem – ahol a bársonnyal kárpitozott karosszékek, a falakat borító festmények, a modern plasztikák és egzotikus faszobrok alkották a káprázatos eklektikát –, sok mindent megértettem e ház és lakójának kapcsolatáról.

A megannyi családi emléket őrző, mégis friss és szabadon szárnyaló enteriőrökből lassan kibomlott e törékeny, ám kemény nő élete. A művészetekre fogékony kislány, a tanárnő, a jó érzékű menedzser, a magát folyamatosan képző festőnövendék és keramikus, a marseille-i kulturális élet és a helyi közösség szeretett figurája. Akit a legnagyobb tragédiákból is kisegített alkotókedve, s ugyanez a kreativitás otthonát is életben tartja.
S hogy ma is folyvást alkot és tervez a művésznő, az a garázsból lett impozáns műteremben érhető tetten. A belső galériával és titkos emeleti zugokkal megtoldott hely első látásra nehezen befogadható, ide napokra be szeretnék zárkózni. Vázlatok tucatjai, színpompás festmények, égetett kerámiák, faragott mészkövek, szövött-hímzett anyagok, felújításra szánt bútorok, átültetésre váró növények jelzik, hogy Mireille az év egyetlen napján sem unatkozik. Most is épp arról mesél barátainak, hogy rövidesen a „paradicsom kapuját” szándékozik kertjébe varázsolni, az óriási fémkeretet már beszerezte hozzá. Ezért az öreg grádicson gyorsan lemászom az emeleti India-szobából, majd az üveges veranda agyagszobrait kerülgetve kilépek a kertbe, hogy csatlakozzak a társasághoz.

Az édes pastis-tól és a testes vörösbortól már mindenki nagyon közvetlen és bármely európai nyelven kommunikál. Előkerülnek a pesti kuplék és a párizsi sanzonok, eltűnnek a láthatatlan különbségek franciák és magyarok közt. Megbeszéljük, hogy legközelebb melyik régióban találkozunk, majd ürítjük poharunkat a provence-i Gemenosra és Budapestre.