Közös munkával

Ebben a tökéletesnek tűnő házban járva kiderül: a tévé alól hiányzik egy alacsony szekrény, a szoba közepéről a szőnyeg, és így tovább legalábbis a háziasszony szerint. Néhány olyan apróság, amit fotós kollégámmal észre sem vettük. Nekünk minden úgy jó, ahogy van. Pedig közel sem beszélhetünk beérett belsőről, hiszen, bár vendéglátóink két éve élnek itt, a lakásbelsővel csak néhány hónapja kezdtek el komolyan foglalkozni. Addig ugyanis a ház építését pihenték ki. Mert annak már a tervezése sem volt zökkenőmentes: az építésszel szakmai bakik miatt úgy megromlott a kapcsolatuk, hogy igen gyorsan mérnökváltásra került sor. Az új építésztől már korrekt munkát kaptak, sőt, mintegy mesebeli fordulatként, olyan építési vállalkozót fogtak ki, akivel öröm volt a közös munka. Közös, mondjuk, mert, Viki megfogalmazása szerint, bár a vasat a mesteremberek rakták, és ők öntötték a betont is, a teljes lakásbelsőt a lakók alakították ki Viki és Ervin otthona attól olyan, amilyen, hogy ők olyanok, amilyenek. És ez magára a barátaikkal közösen épített házra is érvényes, hiszen annak formáját és beosztását is együtt találták ki. Az persze adott volt, hogy egy kétlakásos házban két szint készüljön, hiszen saját kertre mindenki igényt tart. A formát nézve ugyancsak megvolt az összhang, s bár mondhatnánk, hogy a kiválasztásában az aktuális divat is szerepet játszott, valójában az csak kedvezett nekik. A szívükhöz ugyanis a minimál és a Bauhaus puritánsága áll közel. Így aztán, annak ellenére, hogy szinte a teljes környezet mediterrán házakból áll, ők az egyszerű formák mellett döntöttek és emellett ki is tartottak.


Kitartásra azért volt szükség, mert a hatóság a közel sem mediterrán tájként ismert ürömi hegytetőn a délszaki formák használatát írta elő. Ezért az épületre kompromisszumként lapos tető helyett egy irányba lejtő, kis dőlésszögű, a fehér szín helyett egy ahhoz közelítő világos árnyalat, és a ház oldalára némi ürömi díszkő-applikáció került. Ám minden jó, ha a vége jó: igaz, hogy sok energiaveszteség árán, de megszületett a vágyott otthon. Bár úgy tetszhet, a bútorok kiválasztása mégsem szakmai alapon történt. Vendéglátóink egyszerűen tudták, mi kell nekik. Azért a többes számra váltás, mert az alkotásban Ervin is komoly erőkkel vett részt. Vikivel együtt szinte az első perctől látta, mi hol fog állni, milyen lesz a kandalló, miféle skálán mozognak majd a színek, és így tovább. Az ő nagy találmánya például a lakás egyik ékessége, az épített lépcső, ami akárcsak a lakás többi jelentős pontja amellett, hogy rendkívül dekoratív, jellemzően egyszerű. Akárcsak Viki kedvence, az épített kandalló, amely alig több egy fekete lyuknál. A lámpákkal hasonló a helyzet: olyan finomak, hogy szinte nincsenek is, de ha megnézzük őket, mindegyik telitalálat.


Annak ellenére, hogy a lakásba falból és bútorból egyaránt kevés került, mégsem érezzük úgy, hogy kifújna minket a szél, vagy akár csak hogy hűvösek lennének a terek. Talán a színek miatt van ez így, amelyekről Viki azt mondja, nem tudja pontosan, hogyan alakultak éppen ilyenné. A sötétbarna falra valószínűleg egy újság, vagy építészeti album lapjain találtak, de a kiválasztott konyhabútor merész narancsa már egyszerűen csak. Aztán persze kiderült, hogy éppen megy a fal színéhez. És ez mindennel így történt. Pedig Vikiék nem kértek szakmai segítséget, nem utaztak külföldre bútorokért, de még csak arról sincs szó, hogy napestig járták volna a várost, mert érezték, hogy a sok üzlettől csömört kapnak. S arra is rájöttek, hogy több boltból nehezebb összehozni a harmóniát. Így hát kiválasztottak két-három nekik tetsző stílusú üzletet, és azt mondták: innen kell választanunk. Mint látjuk, a módszer bevált.