Háziasszonyunk ezúttal London Kati, akinek neve, mint fotós és szövegíró, hosszú évtizedek óta szerepel a lakberendezési magazinokban. Lakberendező oklevele is van, így kívülről-belülről ismeri a szakmát. Vajon odahaza, nála, ebben a virágzó, romantikus kerttel körülvett családi házban mi az, amit a háziasszony és mi az, amit a szakember alkotott? El lehet egyáltalán választani?
– Kati, fotós vagy és újságíró, s itt laksz, egy remek téma kellős közepén! Miért kértél fel mégis kollégákat a fotózásra s a szöveg megírására?
– Kíváncsi voltam, hogy más – méghozzá gyakorlott idegen szem – mit lát az otthonomban. Így sokkal érdekesebb, mert ti természetesen mást láttok és másképpen is, mint én.
– Hogy mit látok? Amint beléptem ide, előbb éreztem, mint láttam… „Csiribiri, csiribiri bojtorján,/Lélek lép a lajtorján…” Azt látom, hogy ebben a házban élnek, szeretet van, család, egy jó csomó erő és odaadás. A tereknek feladatuk, a tárgyaknak lelkük. Van itt csúcsdesign, saját tervezésű-készítésű darab, megmentett régiség, értékes műalkotás. Merészen, olykor játékosan, sokszor praktikusan, néha csak úgy egymás mellé rakva. Mégis töretlen az összhang. Ember-ház ez. Fel kell fedezni, meg kell fejteni.
– Fiatal házasokként vettük ezt a házat, elhanyagolt, romos állapotban. Nyaralónak épült, valamikor a múlt század elején. A férjem építész, így könnyebb volt helyrehozni. Eleinte elfértünk egy szoba-konyhában is. Aztán megszülettek a gyerekek. Hozzáépítettünk a házhoz. Még egy helyiséget, aztán még egyet, még egy fürdőszobát, s ahogy az életformánk változott, velünk alakult a házunk. Beépítettük a nagy verandát, egybenyitottuk a társalgóval, tágas nappali lett belőle. Magyarországon a kilencvenes évek elején indult a lakberendező szakmai képzés. Elsők között végeztem el az iskolát. Bútort terveztem a konyhába, az ebédlőbe. Úgy, hogy régies stílusával hozza vissza a ház eredeti hangulatát, de ne akarja magát antiknak „eladni”, ezért tettem a fenyőfa tálalóra piros-zöld műanyag fogantyúkat. Mikor szükség volt valamire, és tehettük, megvásároltuk. Régen szívesen jártam a bolhapiacokat, de vásároltam modern darabokat az IKEA-ban is. Egyenként gyűltek a tárgyak.
Közben ültettem a fákat, a bokrokat a kertbe. Hogy megnőttek azóta!Megnőtt a két fiú is, akkor beépítettük nekik a tetőteret. Amikor megengedhettük magunknak, uszodát építettünk a kertbe. Melléje fedett kerti pihenőt. A legjobb esőben itt lenni! Hallgatni, ahogy a cserepeken táncolnak a vízcseppek. Legutoljára én kaptam egy saját kis birodalmat, a kertre nyíló dolgozószobámat. Most, hogy a gyerekek már felnőttek, több időm van használni.
– Írtál egy könyvet is: „Túlélésre ítélt tárgyak”. Sztárok, közismert emberek kedvenc tárgyai. Hasznosak, vagy csak szépek, vagy még azok sem, csupán tudnak valamit… Nálatok is van ilyenből jó néhány.
– A tárgyaknak nagy a hatalma. Sokkal többet jelentenek az életünkben, mint az egyszerű kellékek. Tárgyaink tanúi az életünknek, rólunk és az életünk szereplőiről mesélnek, hangokat, eltűnt illatokat és bennünk élő érzéseket, vágyakat hoznak vissza. Szeretem a tárgyakat, mégis van, hogy már terhesek, mégsem szabadulunk meg tőlük, mert a hozzáfűződő történetet vagy személyt nem szeretnénk elveszíteni. Túlélésre ítéljük őket a tárgyakon keresztül, ennyire futja a hatalmunkból. Ilyen szervesen hozzánk nőtt tárggyá tud válni egy ház, amely falaival nemcsak az időjárás viszontagságaitól véd, hanem létezésével az otthont jelenti.
Egy ház, ami körbeölel
