- Amikor felkértem a riportra, szinte gondolkodás nélkül mondta: „nem vagyok ellene, de ebben Havasné a kompetens”. Ez úgy hangzott, mintha a „Havasné” főnöki titulus lenne.

- Havasné eléggé bezárkózó típus, nem szívesen szerepel. Viszont ő tartózkodik többet itthon, tehát teljesen nyilvánvaló, hogy ide akkor jöhet valaki, ha ő ezt tudomásul veszi. Nem mondom, hogy ugrándozott örömében, de tudomásul vette, hogy jönnek.

- Ön viszont boldoggá tett a gyors „igen”-jével.

- Kezdő újságíróként megtapasztaltam, időnként milyen nehéz interjút szerezni, vagy valakinek a közelébe jutni, ezért elhatároztam, hogy ha nincs valami súlyos okom rá, nem utasítok el senkit. Ma is ehhez tartom magam.

- Tegnap, a beszélgetésünkre hangolódva, próbáltam magát kisfiúként elképzelni, a lelki szemeimmel látni, „hol él és hogyan”. Nem sikerült.

- A Fóti útról, ahol születtem, hároméves korom körül költöztünk az MTK pálya mellé, egy kis vasutas kolóniára, ahonnan már vannak emlékeim. A kert aljában robogtak a vonatok, és a közelben volt az a kis fodrászbódé, ahol életemben először levágták a hajamat, miközben én kegyetlenül üvöltöttem. Ötéves koromban a pesterzsébeti vasutas lakótelepre költöztünk, ahol a házak egy nagy teret vettek körül; ott már lehetett focizni, biciklizni, sárkányt eregetni. Lejártunk a közeli Dunára úszni, pecázni, úgyhogy kifejezetten kellemes gyerekéveket tudhatok magam mögött.

- Nem tévedek, ha egy hokedlis konyhát látok maga körül, és azt gondolom, hogy maguk egy boldog „gazdag szegény” család lehettek?

- A hokedli igaz, a szegénység nem. Apám ugyanis rendkívül jól keresett. Ötvenhét májusában nekünk volt az első televíziónk a telepen. Az osztályban én voltam az, aki téliszalámis szendvicset vitt uzsonnára. Nekem volt az első versenykerékpárom, magnóm, érettségire pedig autót kaptam ajándékba. Apám minden új lakótelepre elköltöztette a családot, Erzsébetről Zuglóba, onnan Óbudára, de mindig modern, kényelmes, négyszobás lakásba.

- Tehát nem szerény vasutas családban nevelkedett? Eddig úgy értettem.

- Gyerekkoromban apám a vasútnál vállalt valamilyen beosztást, de ötvenhat után egy kisszövetkezetet alapított. Mégpedig, érdekes módon, a színész Kálmán Györggyel, neki ugyanis kesztyűszabász volt az eredeti szakmája. Ez akkoriban rendkívül keresett mesterségnek, apám pedig rendkívül tehetséges kesztyűszabásznak számított.

- Maga meg nem szegény, hanem gazdag fiúnak.

- Valahogy úgy.

- Akkor hát mégsem lehetett olyan nagy különbség az akkori és a mai életviszonyai között.

- Így ez sem igaz, hiszen polgári lakásban soha nem éltem. S azt kell mondanom, ez is elsősorban a feleségem otthona, ő ugyanis roppant módon szeret itt élni, én kevésbé.

- És ön? Hol szeret élni?

- Mindenütt.

- Mégis, alkalomadtán hol teszi le legszívesebben a súlypontját?

- Sehol. A Napkeltével sokáig be voltam zárva a stúdióba, márpedig az újságírónak nem ez az életformája. A riporter soha nem ül a fenekén, hol bányában, hol cigánytelepen van, hol politikusok, hol meg örömlányok között leledzik. Még a könyvírásban is az a legjobb, amikor jövök-megyek, emberekkel találkozom, beszélgetek. A feleségem más típus, ő szívesebben van itthon, tévét néz, vagy beül a dolgozószobába, és akár egész nap elvan a számítógép mellett. Én még tévézni sem nagyon szoktam, csak a hírműsorokat nézem meg. Viszont az utóbbi években rengeteget utaztunk, számos országban megfordultunk, ami szintén a feleségemnek köszönhető, ő ugyanis utazni is imád. Én kevésbé.

- A felesége olyan, mint Columbo felügyelőé: mindig beszélnek róla, de látni sosem lehet. A berendezkedésben ő volt a kompetens?

- Nem igazán. A rengeteg rossz tapasztalat alapján sikerült elfogadtatnom vele, hogy, mint mindent, ezt is profikra kell bízni. Egyrészt nem hiszek abban, hogy amatőrök sitty-sutty összehoznak valamit, ami praktikus és jól mutat, másrészt mi nem ismerjük a beszerzési forrásokat és nincs időnk mindennek utánajárni. A profi viszont pontosan tudja, mi passzol ide, mit hol talál meg, úgyhogy szakemberekre bíztuk a feladatot. Kivéve persze a festmények összeválogatását.

- Köztudottan és láthatóan művészetbarát. Hogyan kezdődött?

- Több szálon fut a történet, de a legjelentősebb talán, hogy megismertem a Kossuth-díjas Sváby Lajost. Ez vagy huszonöt évvel ezelőtt, a munkám kapcsán történt. Olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy a feleségemmel elkezdtünk kijárni hozzájuk Kisorosziba. Az ő révén aztán megismerkedtem Dienes Gáborral, és így tovább. Az utóbbi években már én néztem ki magamnak fiatal festőket, például Csiszér Zsuzsát, Csáki Róbertet, tőlük rendszeresen vásárolok. Nem az a típus vagyok, aki anyagi szempontok alapján, raktárra gyűjt képeket, csak az érdekel, amivel együtt tudok élni. A festmény nálam meghatározó elem. Tíz éve vásároltam egy jelentős Kokas Ignác-képet - megjegyzem, elég nehezen tudtam hozzájutni, mert többször is átfestette, hogy olyan legyen, amilyet nekem szán -; amint megláttam, teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a garnitúra színétől kezdve itt mindennek ehhez kell igazodnia.

- Amikor korábban azt firtattam, hol érzi igazán jól magát, azt hittem, Kisoroszit fogja megnevezni.



 

 

 

 


 

- Kisoroszi, amióta megvan, vagyis tizenöt éve, mindnyájunk kedvence. Csendes, nyugodt, kiegyensúlyozott falu. Jó néhány barátunk él benne, sokan látogatnak is minket, úgyhogy nyáron elég nagy társasági életet élünk. A háznál a játszótértől a medencén át a biliárdasztalig, a szaunától a szoláriumig minden megvan, ami a felnőttek és az unokák kényelmét szolgálja. Közel a Duna-part, ott a kutyával nagyokat lehet sétálni, nyáron a kert olyan gyönyörű, hogy olyat maga még nem látott. Szóval Kisoroszi fantasztikus hely, és komoly szerencsénknek tartjuk, hogy rátaláltunk.

- Egyszer majd ott is meglátogathatjuk magukat?

- Persze. Feltéve, hogy Havasné megengedi.